>Kapcsolat - http://www.layakriya.hu

Történelemszemlélet-Világszemlélet

 

Jövendőbeli feladatunknak azt fogjuk tekinteni, hogy felvázoljuk, mit értünk tardicionális történelemfelfogáson, továbbá azt a feladatot jelöljük ki önmagunk számára, hogy e tradicionális történelemfelfogás értelmében, a történetiség, Európa történetiségének bizonyos kiemelkedő jelentőségű időszakait megvizsgáljuk, és vonatkoztatjuk ezt a történelem felfogást, történelem értelmezést és történelem értékelést ezekre a korokra, ezeknek a koroknak a megítélésére, az ebben működő erők feltérképezésére és szintén értékelésére, jelentősen eltérő módon attól, ahogyan ezt általában értékelni és értelmezni szokták.

Előre kell bocsátanunk azt, hogy a tradicionalitáson kizárólag a metafizikai tradicionalitást értjük, egy olyan tradicionalitást, amelyben a lét eredetéről és kezdetéről való tudást, a léttel együtt kibontakozóként fogjuk fel, amely a tudatban, a tudati létben, a léttel együtt bontakozott ki, a léttel együtt őrződött meg mint eredettudás, mint kezdettudás, és mint a kezdettelenség tudása, tehát teljesen és tisztán egy metafizikai principiumról van ebben az értelemben szó, ami azután megjelenik a világban, megjelenik a létesültek körében, megjelenik a földi emberi lét formái között, és megjelenik abban, amit különböző szinten történetiségnek nevezünk.  A tradicionalitás ezt jelenti. Ha a tradicionalitásról leválasztjuk a metafizikai értelmet, akkor az bármiféle tradíció lehet, az esernyőhordás tradíciója vagy bármi más, semmiféle igazi szignifikáns és szellemi jelentősége nincs. A mi tradíciófelfogásunk metafizikai tardicionalitás, de a metafizikai tradicionalitásnak egy vonatkoztatása, a történelmi síkokra, történelmi, társadalmi, politikai, politologiailag és történelemtudományilag is vizsgálható síkokra.

Először is nézzük meg a történelem mint szó, a historiā/historia mint szó, honnan ered. Eredeti formája tulajdonképpen így nézett ki: wid-storiā .  Ez a görögben  egy később kiveszett hangzónak a wau hangzónak a  jele, amit alakjáról digammának neveznek. Tehát wid-storiā. Ez a wid, mint indogermán szógyök, ugyanaz ami a szanszkrit nyelvben a vidyāban jelen van, ami a vēdában azután megjelenik, ami a latin video, vidēre-ben megjelenik, ez később a görögből kiveszett, tehát ebből jött létre azután a historia, de eredetileg egy tudással, egy metafizikai tudással, látással, éberséggel összefüggő jelentése volt. Egy tudás ki és visszavetítését jelentette, előre és hátravetítését, a létesülésre vonatkoztatott szellemi és metafizikai tudást jelentette. A történetiség vonatkozásában, meg kell jegyezni, hogy a történetiséget egyfelől négy síkon fogjuk és tudjuk elgondolni. Ezek közül a legalacsonyabb sík az, amit szorosan történeti történetiségnek, latinosítva historia historicanak nevezhetünk.

A történeti történetiség az összes lehetséges történetiség legalacsonyabb síkja. Ami ennél is mélyebben van, az már történet alattiság, aminek egyébként az előjelei, már egyre inkább mutatkoznak a jelenkor történetében. A történeti történetiség feletti sík, a mytologiai történetiség  historia mytologica síkja. Ez tulajdonképpen a történeti történetiséghez képest, történelem és történetfeletti. Tehát ez egy történetfeletti történet, egy történelemfeletti történelem, mytologiai történet. Namost a mytologiai történet, nemcsak magasabb rendű, szellemibb, szubtilisabb, mint a történeti történetiség, hanem igazabb, valóságosabb. Tehát a valós igazsága, a reālivēritāsa magasabb fokú.  Felfokozottabban igaz és valós, mint a történeti történetiségé. Tehát ez a szemlélet, már rögtön így kimondva, homlokegyenest ellenkezik azzal, ami az általános, vagyis a mytologiában meséket látó, esetleg valamilyen psychologicumot látó felfogás. Tehát ettől el kell választani a szemléletet, és a mytologiai történetet a történetiség története fölé kell emelni. Természetesen átmeneti összekapcsolódások megállapíthatók. A legendáriumok története például, döntően a mytologiai történet és a történeti történetiség közötti átmenetekkel függ össze. A mytologiai történet, szorosan összefügg azzal, amit praehistoricumnak, történelem  előttiségnek neveznek.

A praehistoricumot  közönségesen a barlangi embereknek az életével hozzák összefüggésbe, holott ez alapjában véve tévedés. Ilyen emberféleségek is léteztek, de ezek az embertől oldalsó és alsó irányban eltérő vonulatoknak a reprezentációi.  A prehisztorikum, nagyon nagy mértékben, nem teljesen, de nagyon nagy mértékben történetfelettiség. Ugyanekkor, a mélyen erősen történeti korszakba is be tud hatolni a mytologiai történet.

Nagyon lényeges ezt megemlíteni, hogy a rómaiság igen magas szellemi rangját jelzi az, hogy Róma alapítását, ami már messzemenően történeti korban ment végbe, voltaképpen egy mytologiai történetiség formálta. Róma alapítása, szigorúan történettudományi keretek között, merőben bizonytalan. Ezzel szemben, amit mytologiailag megőriztek ebből, amit a legendák megőriztek ebből alsóbb fokon, és ami a történetiségbe behatoló, ilyen szempontból Róma alapítása ismert. De csak ilyen szempontból. Ha Rōmulus alakja történettudományilag bizonytalan, azt azért nem mondják, hogy nem is volt, de körülötte minden bizonytalan,”lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy.” Számunkra azonban bizonyosság, mert egy magasabb verifikáció, a történettudománynál magasabb szintű verifikáció, a mytologiai történetiség őrizte meg Róma alapítását a szellemi principiumok érvényesülése oldaláról és szempontjából.

Például Rōmulus és Remus, Rea Silviának, Numitor, Alba Longai Király leányának a két gyermeke volt, és Rea Silvia megtermékenyítője Māvors/Mārs, noha az Atya, és ez nagyon hasonlít a kereszténységben Jézus születésére, hogy az Atya az Atya. És itt az Atya Iūpiter/Iuppiter. De a megtermékenyítő a kereszténységben a Szent Szellem (Pneuma Hagion, Spīritus Sanctus) és itt a megtermékenyítő Mārs/Māvors. És a fiúság Principiumát, pedig Quirīnus, az Istenné lett Rōmulus hordozza azután időtlenül.

A mytologiai történetiség felett is áll, egy isteni történetiség. Egy olyan isteni történetiség, amely, a kifelé megnyilatkozó istenek belső és felső oldala. Ami szinte interpretálhatatlan. Csak többszörös áttétellel, szimbolikus, analogikus áttételekkel érzékeltethető, hogy voltaképpen mit fejez ki ez a történetiség. És a legmagasabb szint, a metafizika körüli történetiség. Ennek a szorosan vett történetiséghez, már szinte semmi vonatkozása nincs. Erről már nem lehet beszélni. Erről csak azt lehet tudni, hogy van. És aki ezt közvetlenül tapasztalja, az sem beszélhet róla, mert ez több, mint amit ki lehet fejezni. Ez a lét primordiális generálódásával kapcsolatos „történetiség”. De mindenesetre ez jelenik meg, a benső isteni történetben, a mytologiai történetiségben és a történeti történetiségben végül, egyre lejjebb fokozódva.

Nyilvánvalóan, lehetett  prehistoricusértelemben, tehát történelem előtti értelemben, történelem alattiság is. A nem egészen emberi nívón álló, de emberhez hasonló létformák, prehistoricusállapotukban, történelem alatti nívón álltak, és nagyobbrészt meg is maradtak azon a nívón.  A jelenkorban azonban, a történelem alattiság egyre inkább, mintegy alulról betör a történeti emberi létbe, egyre inkább egy olyan úton van a földi emberi világ, ami a történelmet el fogja hagyni, és lefelé fogja elhagyni. Ennek igen sok jele mutatkozik meg mindenütt, úgyszólván minden olyan síkon, amivel az emberi létforma egyáltalán vonatkozásban van.

Ez mindenütt megmutatkozik. Tehát ahogyan a tradicionalitását az ember elhagyja, úgy elhagyja mindazt, ami a történelem felettivel összeköti, de elhagyja magát a történelmi történeti síkot is, lefelé, oldalsó és alsó irányban, amelyben végülis az emberi történet, felőrlődik.

Egy történeti létformához nem elég, hogy elmondjuk azzal kapcsolatban, hogy milyen események voltak, emberek rétegek, nemzetek, országok vonatkozásában. Tehát nem egy eseménygyűjtemény a történetiség. A történelem alattiság ilyesmi, sőt ez is el fog veszni belőle, mert az események is egyre jelentéktelenebbek lesznek, egyre sötétebbek, démonibbak, félelmetesebbek és ugyanekkor ezzel párhuzamosan mégis egyre jelentéktelenebbek és uniformizáltabbak.

Az a gondolatmenet, ami a történelemfelfogásnak tradicionális értelmezést akar adni, az a szó eredeti értelmében megfelel annak, amit jobboldaliságon kell érteni. Azt, hogy mi a jobboldaliság, teljesen félreértik ma, baloldalon is, és az úgynevezett jobboldalon is.  Egyik ilyen jellegzetesség, majd erről a későbbiekben bőven lesz szó, hogy a jobboldaliságot a nacionalizmussal azonosítják. A jobboldaliságnak semmi köze a nacionalizus 95 %-ához.

A jobboldaliság nem nacionalizmus. Egy jobboldali nacionalizmust is el lehet gondolni, de az nem jobboldaliság.

A nacionalizmus egy jellegzetesen baloldali eszme. Ugyan a XIV.százatól van nacionalizmus, és előtte is voltak előzményei, elő-képződményei, de tulajdonképpen a maga végső formájában az 1789-ben kirobbant francia forradalomban, és azután bontakozott ki, és baloldali eszmeként. Egy nivelláció értelmében, ami a nemzet irányába nivellált.  Tehát a nemzet belső tagoltságát felbontotta. Nivellálni ugye azt jelenti, hogy szintezni, egy szintre helyezni. És ez a szint, mindig egy alsó szint. Felfelé, még a világon senki sem nivellált, és nem is lehet. Lefelé nivellál. Eszerint nincs más jelentősége semmiféle valahová tartozásnak, a nemzethez tartozáson kívül, vagy ezen túlmenően. A nacionalizmus tehát lefelé nivellál, a nemzet szintjére, ahol mindenki egy szintre kerül, lent.

Az internacionalizmus ennek a továbbépülése és az is jellegzetesen baloldali. Az internacionalizmus is nivellál, összemberiség vonatkozásában. Tehát előbb meg kellett jelenni a nacionális nivellálásnak, hogy a rendi, és hierarchiára épülő tradicionális társadalmat lerombolja, ezzel a céllal, majd meg kellett jelenni az internacionalizmusnak, hogy még a nemzeti keretek között megmaradó, nivellációnak ellenálló szinteket is lerombolja.

Nyilvánvalóan lehetne elvileg egy pozitív nacionalizmus és egy pozitív internacionalizmus is, amelyben nem lenne nivellacionális törekvés.  Ilyen azonban történetesen nincs, vagy olyan kis mértékben és sporadikusan mutatkozik csak meg, kivételes emberek kivételes köreiben, hogy meghatározó jelentősége és ereje sajnos nincs.

Tehát a jobboldaliság nem nacionalizmus. Azt, hogy nem internacionalizmus, felesleges mondani, mert az általában közismert. De nem nacionalizmus. Nem jellemzője a kapitalizmus igenlése. Nem felel meg, a kapitalizmus elutasításának, noha a kapitalizmussal szemben elutasító. Nem lehet összefüggésbe hozni sem a szocializmus elutasítással, sem a szocializmus elfogadásával. Az igazi jobboldaliság erősen szociális beállítottságú, de nem szocialista. A statuālitāst, az államiságot, a szocialitás elé és fölé helyezi. De az államon nem egy apparátust, nem a hivataloknak az uralmát érti.

A jobboldaliság tulajdonképpen a tradicionalitás politikai és társadalmi vetülete. Az, amit ma jobboldaliságon értenek, az 90%-ban nem jobboldaliság. Bonyolítja a helyzetet, hogy a jobboldaliság, főleg a szélsőséges jobboldaliság, erősen töltekezik azzal, amit ellenbaloldaliságnak lehet és kell nevezni.

Ellenbaloldaliságnak nevezem, azt a szélsőséges baloldal ellenességet, amely minden baloldaliság ellenessége dacára, a baloldaltól célokat vesz át, eszméket vesz át, stílust vesz át, módszereket vesz át, és így tovább. Habár a baloldal-ellenesség bár hozzátartozik a jobboldalisághoz, egyáltalán nem meríti ki a jobboldalt.   Tehát a jobboldal nem baloldali és nem ellenbaloldali. Az ellenbaloldaliság legpregnánsabb példája Ernst Röhmnek az SA vezérkari főnökének, a sajátos nemzetiszocialista vonalvezetése. Ez a legpregnánsabb példája az ellenbaloldaliság által feltöltött szélsőjobboldaliságnak.

Mi a jobboldaliság klasszikus értelemben vett példáit tudjuk, és akarjuk példaként elfogadni. Ennek az első, már körvonalazott értelemben vett teoretikusa, Comte Joseph Marie de Maistre  volt, aki valóban egy tiszta, minden baloldaliságtól és ellenbaloldaliságtól mentes jobboldaliságot képviselt. A statuālis és politikai élet gyakorlatában, ennek legtisztább képviselője pedig Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg volt.

Tehát a Joseph de Maistre és a Metternich féle jobboldaliság jelenkori adaptációját, jelenkori radikalizált adaptációját tekintjük olyan jobboldaliságnak, amely szemléletünket jellemzi. Ismétlem. A szemléletünk tradicionális. A tradicionalitás politikai társadalmi vetülete, a jobboldaliság, az igazi jobboldaliság, a vegytiszta jobboldaliság. A maradéktalanul tiszta jobboldaliság, aminek semmi köze a populizmushoz, és a populisztikus, mondhatjuk így, hogy plebejopopulisztikus nacionalizmushoz.

A szemléletünk tradicionális, és szükségképpen, minthogy minden történelmi visszapillantásnak, retrospekciónak akármilyen messzire tekint vissza, vannak politologiai és politikai konzekvenciái, ebből a szempontból a történelemfelfogásunkat jobboldali történelemfelfogásként kell meghatároznunk. Ennek a történelemfelfogásnak az elemi megértése is csak akkor lehetséges, hogy az, aki ezzel érintkezésbe kerül, még az is, aki ezzel úgy kerül érintkezésbe, hogy végülis az ezzel való szembehelyezkedést választja, még ennek is, az egyszerű megértés céljából -- legalábbis időlegesen --  fel kell adnia, mindazt a felfogását, amit tulajdonképpen pendejes kora óta beléneveltek. Amit gyerekkorától, otthon és az iskolában és mindenütt magába épített. Mert beleépítették, és a közreműködésével építődött bele. Ez egyébként nem túlságosan nehéz, egy intelligensebb ember, ezt pillanatok alatt végre tudja hajtani. Az az ember, akinél az emócióknál az értelem erősebben működik. Annak számára ezt végrehajtani egyáltalán nem problematikus. Ugyanis e nélkül nem tudja megérteni, hogy miről van szó.

Ezek az előadások, nem történelmi ismeretterjesztő előadások, mert arra millió előadás van, és könyv és egyéb. Nem eseménytörténettel foglalkozunk, noha eseményekre hivatkozni fogunk természetesen. Nem szorosan vett történelemórákat fogunk tartani ezeknek az előadásoknak a kereteiben, hanem kiválasztunk jelentős történelmi időszakokat, az európai történelemből mindenekelőtt, kiemeljük, és ezeket ebből a történelemfelfogásból megvizsgáljuk. Egyrészt, hogy ezen konkrét kérdésekben tisztábban lássunk, másrészt pedig, hogy illusztráljuk hogyan kell alkalmazni ezt a történelemfelfogást. Tehát itt a cél és a módszer is kettős.

Minden adekvát történelemfelfogás, ami szerintünk csak tradicionális, és szerintünk csak jobboldali lehet, az az elsők között fejti ki azt, hogy minden szinten és minden területen elutasítja azt, amit evolúciónak nevezünk. Tehát elutasítja  a  transzformista evolucionizmust, biologiai, palaeontologiai, palaeanthrōpologiai vonatkozásban, tehát az embert nem származtatja az állatvilágból,  s bár nem tagadja, hogy az embernek természeti eredete is van, az embert elsőlegesen, nem természeti lényként fogja fel, értelmezi és kívánja megértetni.

Nagyon erősen szembehelyezkedik azzal, ami az evolucionizmusnak egy emberi társadalmi síkra való kiterjesztése, a progresszionizmus. A progresszionizmust még mélyebben elveti, mint az általános evolucionizmust, mert nem csupán a progresszió meglétét vonja kétségbe, mint ahogy az evolúció meglétét kétségbe vonja, hanem azt, amit progressziónak neveznek, azt digressziónak tekinti, és eltévelyedésnek és egy széthullás felé vezető útra térésnek. Itt nem egyszerűen kétségbevonás áll fenn, hanem azt, amit progressziónak neveznek, azt a legsúlyosabban félre és lefelé vezető útnak tekinti.

Gondoljunk ilyen fogalmakra, mint a renaissance. Újjászületés. Sok tekintetben az antikvitás újjászületését értették ezen, ami nem ment végbe. Most nem arról van szó, hogy néhány kivételes személyiség, mint Marsilio Ficino vagy Jovanni Pico della Mirandola milyen magas szellemiséget képviselt, vagy hogy néhányan milyen magas szinvonalú latinitást képviseltek a korabeli latinitáshoz képest. Az antikvitás szellemisége a renaissanceban nem tört elő valójában, és az, ami előretört, az a középkorban még ezt megelőzőleg fenntartott értékek lerombolására irányult. Ha az igazi antikvitás a maga tradicionalitásával éledt volna újjá, az egy pozitívum lett volna, de erről szó sem volt. Néhány kivételes ember legbenőbb körétől eltekintve. Tehát a renaissance sokkal inkább egy szellemi összeomlásnak, egy halálba vezető útnak a kezdetét jelenti, már nem is legelső kezdetét, egy kezdeti fázisának a továbbmenetelét jelenti.

A reformáció vissza vagy újraformálás. Ami a kereszténységet visszavezette a primer kereszténységbeli állapotokhoz, de azoknak a legkülsőlegesebb leginkább exotericus és legalacsonyabb szempontok szerint formálódott szintjeihez.

Felvilágosodás. Felvilágosodásnak merészelték nevezni azt, amikor az ember kimondja az isteni világrenddel való összefüggésének a megtagadó szavait. Az isteni létrendbe való beletagozódás megtagadása, az isteninek az egyre inkább való eljelentéktelenítése a deizmuson át egészen az ateizmusig, ezt némelyek felvilágosodásnak nevezik. Világosabb lett attól, némelyek szemében, már ez önmagában mutatja az egésznek a démoni, ördögi voltát. Hogy világosságnak nevezik azt, ami az isteni létrenddel való kapcsolatot megszakítja. Ez egy emberi mentalitás számára ugyanis valóban világosság. De a sötétség embere számára ez a világosság, aki invertált létrendeket lát meg. Aki a lét eredeti struktúráját egy kifordítottságban látja.

A Diabolos az elfordító. A szó az átdobással az átveréssel van kapcsolatban és az elfordítással és eltorzítással és félrevezetéssel és kifordítással. Az ördögi, az a kifordítás. Az invertált és pervertált létszemlélet. Amikor a legmagasabb rendű  a legalacsonyabb helyre kerül és eltűnik. És ezt némelyek nem átallják felvilágosodásnak nevezni. Tehát, ahogyan az angol forradalmat, vagy a nagynak nevezett francia forradalmat 1789-ben, vagy az 1830-as francia forradalmat. Vagy az 1848-as francia és európai forradalmakat, magyarországi forradalmat azt tradicionális szempontból pozitívumnak tekinteni nem lehet. Hogy arról, ami 1870, 71, 72-ben Franciaországban történt, ne is beszéljünk. Még kevésbé arról, ami 1917-ben Oroszországban, két egymást követő forradalomban jelent meg, majd 1918-19-ben Európában. Mert némelyek szeretnek tisztelettel hódolni, ha 1919 iránt nem is, de 1918 őszét tisztelik némelyek, magyar vonatkozásban is. Nos hát ezeknek a tiszteletéről, ebben a történelemfelfogásban nem lehet szó.

Külön előadásban fogunk ezekkel foglalkozni, de előrebocsátva már most meg kell említeni, hogy például a magyarországi különböző forradalmakkal, olyan forradalmakkal, amelyek polgári és belháborúba torkolltak, nem lehet kapcsolatba hozni, az egyetlen  igazi szabadságfelkelést és szabadságharcot, azt, ami 1956-ban kirobbant. Azt viszont pozitívnak tekintjük. A kommunisták azt mondták, hogy ellenforradalom. Hát sok tekintetben valóban az volt. Csak azt nem tudom, hogy ez miért lenne egy negatív megjelölés. Az ellenforradalmiság pozitív értelmű. Többnyire pozitív értelmű. Azért nem használom én magam az ellenforradalom megjelölést erre, nehogy azt gondolják, hogy kommunista pozícióból ítélem meg. De egyébként az ellenforradalom, rendesen, pozitivitás. Egyebek között azért tisztelem ezt a szabadságfelkelést és szabadságharcot, mert nagyon sok tekintetben ellenforradalom volt. Igaz, hogy nem volt olyan konkrét forradalom, amely ellen fellépett volna, de ha forradalminak tekintjük azt a folyamatot, amit itt a kommunista rendszer folytatott, miért ne nevezhetnők annak, akkor azzal szemben valóban ellenforradalmi volt.  Ezen tépelődnek, hogy forradalom vagy ellenforradalom, hogyha ellenforradalmat mondanak akkor ezzel olyan rosszat mondtak, miért, mi rossz van az ellenforradalomban? A forradalmak, bár elvileg lehet más forradalom is, erről  majd adott esetben beszélünk, ha odaérünk, azt kell mondanunk, hogy többféle forradalom, és többféle ellenforradalom lehetséges. Ezeknek a terminologiáját egészen röviden átvennénk:

Revolutio conservatrix dextra – jobboldali konzerváló forradalom.

Revolutio inconservatrix contrā sinistra – nem konzerváló ellenbaloldali forradalom

Revolūtiō destructrix sinistra tehát a bomlasztó, romboló baloldali forradalom. Ez, ami általában a forradalmakra jellemző. És mindegyik elé odaírhatom a conrā szót, így ez hat változat három forradalom, és három ellenforradalom. A revolūtio conservātrīx dextrā és a contrārevolūtiō conservātrīx dextrā az, amit mindenképpen elfogadhatunk, a Revolūtiō inconservātrīx contrā sinistrā és a contrārevolūtiō inconservātrīx contrā- sinistrā, amit nem fogadhatunk el, és a Revolūtio dextrūctrix sinistrā és a contrārevolūtiō dextrūctrix sinistrā, pedig az, amit a legmesszebbmenően el kell utasítani. Egy olyan felfokozott légkörben, mint 1956 októbere Magyarországon, ennek a hat variánsnak mindegyike jelen volt. De egyre inkább abba az irányba tolódtak el a folyamatok, ami a Revolūtiō et contrārevolūtiō conservātrīx dexrānak felelt meg. Egy időben úgy fogalmaztak 1989-ben, hogy népfelkelésnek indult, de ellenforradalommá vált. A népfelkelés önmagában minőségtelen, alig jelent valamit. Az egy eseménytörténeti leírás, annak nincs jellege. Az, hogy egyre inkább ellenforradalmivá vált, igaz, ez volt benne a szép és az értékes. Pontosabban, egyre inkább kibontakozni kezdett belőle, a Revolūiō et contrārevolūtiō conservātrīx dextrā.  1956-al külön is foglalkozni fogunk, tehát ott sokkal részletesebben és alaposabban megvizsgáljuk ezt, de előrebocsátva is el kellett mondanom, mert ezen keresztül jobban megérthető az a szemlélet, amit itt képviselni kívánunk. Nem lehet rokonítani, a tiszán baloldali 1848-al. Az Revolūtiō destrūctrix sinistrā   volt. Párizsban is, Bécsben is, Pest-Budán is. Az egy forradalom volt, romboló, a rend ellenében fellépő, amely Magyarországon polgárháborún keresztül belháborúvá terebélyesedett. Ezt igenis összefüggésbe lehet hozni 1918 őszével. De 1956 őszével nem. 1956-nak semmi köze 1848-hoz, és 1918-hoz. Azok romboló, lázadó forradalmak voltak. Ez pedig szabadságfelkelés és szabadságharc volt, amely, mint említettem hordozta mind a hat variánst, de egyre inkább a legtisztább formációk felé haladva.

Ultrajobboldali-Ultracōnservātīv szemléletünkből egyértelmüen következik, hogy államformaként a Monarchia igenlői és arrogálói vagyunk, -- a következőképpen:

A Monarchia Autocratica Absolūta és a  Monarchia Aristocratica Feudālis  organicus egységesítését és egységesültségét tekintjük igazán megfelelőnek. Ugyanis amikor ezek eredeti egységesültsége felbomlott, és külön-külön kezdtek megjelenni, tehát szétváltak, mind a kettő már bizonyos deviációt hordozott. Az absolut monarchia önmagában azt élezte ki, hogy uralkodó van, és alattvalók vannak. Az alattvalók nem egyenrangúak ugyan, de ez van kiélezve.  Uralkodó és alattvaló. Ha önmagában jelenik meg a rendi feudális monarchia, ott a királynak a korlátlan uralmi hatalmi pozíciója, megrendül, és bizonytalanná lesz a kisebb rangú társuralkodók sokasága miatt. Ennek az eredeti egységében a hatalom és uralom absolut volt a király kezében, az Uralkodó kezében, de nem csak uralkodó volt és alattvalók, hanem az alattvalók között urak is voltak. Pontos hierarchikus tagoltság szerint, hierarchikus gradualitás szerint, széles körre kiterjedő jogokkal és sokrétű kötelességekkel.

Társadalmi, gazdasági vonatkozásban, e történelemfelfogás élesen elutasítja a kapitalizmust is, és a szocializmust is. És azokat a torz bastard formákat, amelyek most létrejönnek, azokat pedig  méginkább. Az amit elfogad, az a feudalizmus, vagy a feudalitás, hogy pontosabbak legyünk. A feudalitās, amelynek sokféle variánsa létezett. A feudalitás a tradicionalitással korrespondeáló gazdasági vonzatokkal rendelkező társadalmi berendezkedés, a többi nem. Sem a kapitalizmus, sem a szocializmus.

Megdöbbentő, ha a jelenkori struktúrákat nézi az ember, a struktúrák is megdöbbentőek, noha a jelenkorban mégsem meglepőek, és az is, hogy az emberekben milyen torz nézetek alakulnak ki.

Teljesen zavaros felfogások uralkodnak, általánosan. Az 1947-es állapotok helyreállítása. Nem. A 1944- 45-ös állapotok helyreállítása. Ez lehet a kiindulás egy reprivatizációnál, egy 1944- 45-ös. Aki nem ezt igényli, az baloldali. Erősen baloldali. Nem érdekes, hogy ennél még erősebben is lehet baloldali valaki, nyilvánvalóan lehet. De ez már elegendő ahhoz, hogy ebből a rátekintésből elfogadhatatlan legyen.

Tehát nem a 1947-es állapotok restaurációja lehetne a reprivatzáció alapja, hanem a 1944-45-ös állapotoké.   Ez visszaállítása lenne, --egyebek között -- az egykori nagybirtokoknak. Ezek elvi dolgok, nem azért, mintha ennek konkrét lehetősége a legcsekélyebb értelemben is meglenne, mert nincs meg. De ha ezt így fejtjük ki, akkor lehet érzékelni, hogy itt tulajdonképpen mit gondolunk a szükséges változtatásokról. Az utóbbi 120-130 évben  mindenféle felmerült a két világháború között is, földreform, ennyi százalék, annyi százalék, amannyi százalék…  Kárpótlásokkal és megtérítésekkel való földkisajátítás és szétosztás, azután ugye 1945-ben földrablás és földosztás…

Egy nem merült fel, mert azt nem merte senki felvetni. A nagybirtokok jelentős részének a telkesítése, úgy mint egykor a jobbágytelkek esetében megvalósult. Földosztás, földelvétel nélkül. A feudumok restaurációja. Esetleg más elnevezéssel. Más elnevezéssel, mert annyi hazug rosszindulat tapadt ehhez az elnevezéshez így ebben a formájában, hogy talán nem lenne célszerű, ha így állítanák be. A feudumok restaurációja. Ugyanis a feudumok tökéletesen működtek, a maguk virágkorában. Akkor kezdtek nem tökéletesen működni, amikor a pénzgazdálkodás olyan mértékben jelentőségre tett szert, annyira elhatalmasodott, hogy a feudumok ura egyre több földbirtokot megtartott közvetlen kezelésben, és ezeket megdolgoztatta, megműveltette a jobbágyokkal.  A jobbágy szóban semmi pejoratív nincs. Ezt a jobbágy szót, latinosítva jobbagusnak is írták és mondták valamikor, és úgy volt számontartva, hogy mindenki a király jobbágya. Tehát az ország főurai is a király jobbágyai. Tulajdonképpen alattvalót jelentett, ebben az értelemben fordítva. Sőt aztán voltak olyan jobbágyok, akiknek további jobbágyai lehettek. Ez, most eltekintve attól, hogy a nagy közép és kis vagy akár törpe birtokoknak megvan a maga gazdasági pozitivitása, úgyhogy az egyik nem helyettesíti a másikat, és ha ezek egymásba vannak skatulyázva, akkor működik az egész a legtökéletesebben. De ez egy másodlagos vagy harmadlagos szempont.

A világnak lehetőleg olyannak kellene lennie, ami egy tagolt hierarchikus isteni létrend földi megfelelője. A tökéletes rendezettség elvének az érvényesülése alapján. Organikus értelemben. Mit jelent ez. Nem azt jelenti, hogy a házamba belenő a cseresznyefa, hanem azt jelenti, hogy úgy működik, mint egy egészséges élő szervezet. Hogy az állam és a társadalom úgy működik, mint egy egészséges élő szervezet. Ez lehet totalitárius is abban az esetben, ha a totalitárius vonások, nem rombolják szét az organicitást. Ha a legkisebb mértékben is kikezdik, akkor nem.

Ha a szorosan vett történelmet ebből a szempontból vizsgáljuk, mondjuk az ókortól, vagy a kora középkortól napjainkig, de akár a prehisztorikumtól napjainkig, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez a principiális rend egyre inkább labilizálódik, mintha a szellem egyre inkább kivonulna a világból. Vagy a másik oldalról, az ember egyre inkább elhagyná a szellemet.

Tehát a sötétnek nevezett középkor egy mérhetetlenül fény-teljes korszak volt, az újkorhoz képest. És még az újkor is eléggé fény-teljes korszak volt a legújabb korhoz képest. Ha ma valakinek feudalitásról beszélnek, akkor más nem jut az eszébe, csak egy deresre húzott jobbágy, amint két hajdú veri. Hát nem ez volt ennek a lényege, egyáltalán nem ez volt. Innen nem lehet kezelni, és nem lehet rátekinteni dolgokra úgy, hogy ebből komolyan vehető álláspontok legyenek kialakíthatók. Szóval aki nem kísérli meg, hogy legalábbis átmenetileg, felfüggessze mindenkori álláspontját, az nem értheti meg, hogy itt miről van szó, hogy itt mit   akarunk kifejezni. Pedig egy nagyon határozott szemléletet akarunk képviselni, amit a legkülönfélébb módon bemutatunk. Ismétlem, azért veszünk át bizonyos fontos eseményeket, hogy azokat tisztábban lássuk, másfelől azért, hogy azokat felhasználva bemutassunk egy tisztábban látást lehetővé tevő történelemszemléletet. Nem kell minden eseményen végigmenni a világon, mert egy emberben kialakul az, hogy az analogiákat, a benső hasonlóságokat meglássa. Például van olyan magát jobboldaliként definiáló szemlélet, ami a történelmi gloriozitást állandóan baloldali karakterű megnyilvánulásokban látja meg. Ez például Magyaroszágon sajnos teljesen általános.

Igaz, hogy a baloldaiság-jobboldaliság ez a fogalmi ellentétpár a XVIII. század végén alakult ki, de korlátlanul visszavetíthető a múltba, és előrevetíthető a jelenkorig, és a jövőbe is. Tehát amikor ez az ellentét megfogalmazottan és nevesítetten még nem is létezett, az, amit ezek a fogalmak kifejeztek, az nagyonis megvolt. Mindenki, aki valamennyire is számított, az jobboldali volt. A baloldaliság valamikor nem számított. Valamennyire létezett, de semmi jelentősége nem volt.

Ha egy olyan történelmi ellentétpárra gondolunk, ami a Ghibellinek és a Guelfek között, vagy ha úgy tetszik, akkor a Hohenstaufok és a Welfek között alakult ki, ez két jobboldali, vagyis két tradicionális erőnek az oppozíciója volt. Ha teljesen tiszta principiumok szerint vizsgálódunk, akkor a Welf/Guelf vonal, kevésbé volt jobboldali, mint a Ghibellin/Hohenstauf vonal. De azért  mind a kettő tradicionális volt, és jobboldali. És ezt a legkülönfélébb területekre lehetne vonatkoztatni. Például a Római Királyság, majd később a Római Császárság, jobboldalibb volt, mint a Római Köztársaság. De a Római Köztársaság sem a mai köztársaságoknak egy elődje, az is egy jobboldali struktúra volt.

A magyar történelemben, sajnálatos módon ismétlem, még a jobboldal is, gloriózus alakokat lát, olyanokban mint Bocskai, Bethlen, a Zrínyi  Frangepán Wesselényi,  összeesküvők, Thököly majd Rákóczy. Sőt -- horribile dictu—„ magyar jakobinusok”. Ezek „dicsőséges alakok.” A későbbiek, --Batthyányi, Kossuth – „ellenméltatása” további fejezet tárgya lesz. Ha a tetteiket valaki megvizsgálja (van, aki ezzel foglalkozik, sőt, egész életében ezt kutatja), de ha 5 percre megtenné, hogy tulajdonképpen elgondolkozna arról, hogy ők mit tettek, milyen mozgásokat kavartak fel, akkor lehetetlen nem belátni, hogy ezek romboló (destructrix) erőkkel álltak kapcsolatban. Ugyanis Magyarország nem volt rab. Azért nem volt Bocskai, meg Thököly, meg Rákóczy féle szabadságharc, erről nem lehet beszéli, mert Magyarország nem volt rab. Magyarországon rabság ott volt, ahol török hódoltság volt. Ott se teljesen úgy, ahogy ezt később beállították, de kétségtelen, hogy a magyar államiság ott, a nullpontra volt alászállítva körülbelül. Egyébként azonban nem.

Ritkán beszélnek arról, hogy Rákóczy felajánlotta a magyar koronát, ami nem volt az övé, még csak birtokában sem volt, Nagy Péter orosz cárnak. Erről miért nem beszélnek például, mert nem beszélnek, de tény. Thököly, teljes mértékben vazallusi relációban állt a Szultántól, és úgy harcolt a Magyar Király ellen, hogy a török kötelékek voltak alárendelve. És akkor pennát ragadott, és írt Bécsbe egy levelet, hogy a vele egy kötelékben harcoló török egységeket hajlandó lemészárolni, ha tábornagyi rangot kap, ha német-római birodalmi hercegi rangot kap, ha visszakapja elkobzott földbirtokait, sőt ezt kiegészítik még. Amikor ezt Bécsben kézhez vették, rögtön elküldték Konstantinápolyba/Istanbulba a Szultán udvarába, és akkor Thököly csodálkozott azon, hogy a törökök nem viseltetnek bizalommal iránta. Ezt különben Angyal Dávid kutatta ki. A levél megvan.

Ezeket a személyiségeket, valamilyen rejtélyes oknál fogva, Magyarországon igen dicsőségteljes embereknek tartják. A helyes szemlélet az lenne, hogyha Magyarország a Királyait tartaná dicsőségteljes személyeknek, mert néhány kivételtől eltekintve azok is voltak. És azok nem voltak idegen királyok, ezt fel kéne már egyszer fogni. Egy dinasztia, az olyan, mintha maga egy nemzet lenne. A magyarok első dinasztiája, amit Árpádháznak szoktak nevezni, hivatalos nevén Turul dinasztiának. A királyokat úgy nevezték: Stephanus I dē genere Turul. Ők nem magyarok voltak, hanem Turulok. A  Hohenstaufen dinasztia sem német dinasztia volt, hanem Hohenstaufen. A Habsburg is, az Anjou is,  Capet-Anjou dinasztia, aztán Capet-Valois dinasztia, Capet-Bourbon dinasztia. Ezek olyanok voltak, mintegy nemzetek lennének. Nem franciák voltak vagy németek, hanem dinasztiák. Ezek ugyanolyan nagyságrendek, ezek fölött olyan szellem uralkodik, mintha egy népszellem lenne.

Az Istenkirályság azt jelentette, hogy nem a népből volt a király, hanem az istenek közül.  A dinasztikus királyság is azt jelenti, hogy nem abból a népből, nemzetből, hanem egy dinasztiából van királya. Ha a népből-nemzetből lenne a király, annak a legitimitása esetleges. Miért ez? Miért nem az? Ez esetleges.

Ezt valamikor, már akkor is, amikor az igazi principiumokat már nem látták, ott derengett még mindenki előtt. Annyira ott derengett, hogy még a múlt században a románok sem gondoltak arra, hogy valamelyik bojárból királyt csinálnak. Hanem arra gondoltak, hogy a Hohenzollern Sigmaringen dinasztiából hívjanak be egy királyt. Szóval minden vad nacionalizmusukat legyőzve, leküzdve, ez merült fel. Mi merült volna ugyanis fel.

Tehát Magyarországon nem idegen királyok voltak. Királyok voltak. Magyar Királyok. A Habsburgok is Magyar Királyok voltak, a Habsburg Lothringenek is Magyar Királyok voltak. Nem voltak magyarok, de nem voltak németek (osztrákok) sem, hanem Habsburgok, és Habsburg Lothringenek, és Magyar Királyok, a magyarok Királyai voltak.

Egy király ellen nem lehet szabadságharcot vívni. Nem lehet legitim módon fellázadni a Törvényes Király ellen. És faktuálisan pedig – Magyarországon -- semmiféle elnyomásról nem volt szó. Aki azt mondja, hogy volt, az rosszul lát rá a tényekre. Ezért kell tulajdonképpen a szemléletet alapjaiban átfordítani, ami meglehetősen összefügg azzal, hogy az ember jelenlegi szemléletét a szanszkrit nyelvben viparyayának nevezik. Viparyaya pedig megfordítottságot, kifordítottságot jelent. Éppen ezért az egyik első szellemi feladat egy önmagára eszmélő szellemi ember számára, a vipari viparyaya, vagyis a megfordítás megfordítása. Tehát a kifordítottságot visszafordítani, a megfordítottságot megfordítani, vagyis visszafordítani. Ennek nagyon messzemenő szellemi funkcionális vonatkozásai vannak, tehát első lépésben mindig tartalmilag kell a megfordítást csinálni, vagyis úgy, hogyha erről ezt gondoltam eddig, akkor megnézem, hogy ez egészen másképpen, esetleg ellentétesen is lehetséges-e. És kiderül, hogy alig van olyan terület a világon, a biologiában , a történelemben, bármit veszünk is alapul, ahol nem egy torz kifordítottság érvényesül a jelenkori szemléletben. Tehát a kifordítások, a megfordítások megfordítása, nagyon sokrétű, és igen nagy kiterjedésű feladat. De ez a legelemibb első lépés. Aki ezt elmulasztja, az tulajdonképpen mindent elmulaszt.

A középkori- újkori-  legújabb-kori európai történelmen, magyar történelmet is erőteljesen érintve, fogunk végigmenni, és fogjuk vonatkoztatni ezt a történelemfelfogást ezekre a történelmi időszakokra, és az eseményeknek ebben az intervallumban megnyilatkozó köreire.

 

(Nyíregyháza, 1995. október 30. elhangzott előadás)

fel

vissza