Vértanúk és álvértanúk
(Megjelent az Út és Cél 1989. szeptember-októberi számában)
Jelenleg szóbeszéd tárgya Magyarországon, hogy Nagy Imrének és társainak a földi maradványait „hivatalos” hozzájárulással kihantolják, majd a családtagok által meghatározott körülmények között, nyilvánosan, új temetést rendezzenek; valószínűleg 1989. június 16-án.
Tekintettel arra, hogy a megszállt Hazában – de tudomásunk szerint az emigráció egy részénél is – még kifejezetten jobboldali körökben sem ismeretlen az a felfogás, hogy Nagy Imre – pályafutása végén – az igazság útjára lépett, s nevét Nemzetünk vértanúinak sorában (ha nem is teljesen egyenrangú vértanúként) kell megemlíteni: szükségesnek véli e sorok írója, hogy egyrészt elhatárolja magát az ilyesfajta felfogástól; másrészt rávilágítson azokra az ismert és kevésbé ismert szempontokra, amelyek alapján ezt az elhatárolást elengedhetetlennek tekinti; úgy is, mint a hungarista állásfoglalás szinte szükségszerű velejáróját.
A zsidó (de legalábbis félzsidó Nagy Imre), aki az első világháborúban orosz hadifogságba került, a világtragédiát jelentő forradalomkor a bolsevistákhoz csatlakozott, sőt, hadifogoly bolsevistaként (noha erre csak kevesen vállalkoztak) tagja lett a hírhedt gyilkos-rendőrségnek, a félelmetes és visszataszító Csekának, s minden valószínűség szerint azon hadifogoly csekisták közé tartozott, akikre II. Miklós cár őrzését is bízták (mert nem bíztak már az orosz őrségben), s akik asszisztáltak a cár és a cári család meggyilkolásánál. Később Magyarországon, majd ismét szovjet-földön tevékenykedett, ám mindig a legaljasabb módon, Magyarország ellen, s a Hazánkat lerohanó vörös hordákkal együtt érkezett vissza országunkba: az ellenséggel, az ellenség oldalán, az ellenség képviseletében.
Nagy Imre, visszatérve moszkovita ágensként bekapcsolódott abba a haza- és nemzetáruló gyülekezetbe, amely minden voltaképpeni hatókör és minden jogalap nélkül – az ellenséghez árulóként átállt dálnoki Miklós Béla „vezetése” alatt – szovjet felhatalmazással „kormánynak” merészelte hazudni magát; és – kifejezetten szovjet exponensként – a Tildy Zoltán és Nagy Ferenc féle bűnbanda -kormányoknak is tagja lett; 1945. november 15. és 1946. március 20. között (!!!) ő volt a „belügyminiszter”.
És itt álljunk meg egy rövid, ám annál fontosabb kitérő kedvéért!
1988. végén megjelent egy könyv „A Szálasi Per” címen. Az összeállítója Karsai Elek, aki felavatott rabbi volt, majd hivatásos történész lett. Az összeálítás befejezője – Karsai László – Karsai Elek fia. A könyv a periratok, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyvek egy részét tartalmazza, erősen kivonatosan, s még kivonatosabban egy naplót: Szálasi Ferencnek, Magyarország Nemzetvezetőjének, magyar királyi miniszterelnöknek, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom vezetőjének, Országunk utolsó államfőjének és kormányfőjének a börtönben írt naplóját is. Az ocsmány összekötő szövegtől eltekintve, s eltekintve az adalékokkal kapcsolatos elképesztő tudatlanságoktól is, figyelmet érdemel ez a kiadvány, amit az is jelez, hogy a zsidókból, akik pedig nagyon várták a könyv megjelenését, haragot és félelmet váltott ki, mert úgy tapasztalták (és nem is alap nélkül), hogy a könyv – várakozásukkal és reményükkel ellentétben – a Nemzetvezető személyét és tevékenységét illetően nemigen váltott ki ellenszenvet, hanem sokkal inkább mérsékelt, sőt kifejezett rokonszenvet váltott ki – és nem is kevesekben.
Nos, Szálasi Ferencnek, Magyarország legnagyobb és legdicsőségesebb történelmi alakjának, mártírhalált halt Szentünknek, Mozgalmunk Alapító vezérének, a Hungarizmus megteremtőjének börtönnaplójából egyértelműen kiderül, hogy Nagy Imre kiemelkedően azok közé tartozott, akik a Nemzetvezető hősiesen viselt börtönbeli szenvedéseinek legfőbb fokozói voltak. A Nemzetvezető több ízben kérte, hogy feleségével találkozhassék (pl. 1945. Karácsonyán és később is); nem Péter Gábor „vezérőrnagy” (eredeti nevén valószínűleg Eisenberger Benjamin) volt az, aki ezeknek a kérelmeknek a teljesítését megtagadta, hanem Nagy Imre, a „belügyminiszter”, Péter Gábor akkori felettese. Ez olyan tény, amely mellett mi hungaristák, nem mehetünk el szó nélkül.
Nagy Imre egyébként hű embere volt Magyarország szovjet-zsidó „felelősének”, Varga (Weisfeld) Jenőnek és hű embere volt Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak; vagyis: Rothnak, Singernek, Löwynek (később Wolfnak). A szovjet NKVD hírhedt, bestiális zsidó főnökének, Berijának pedig Nagy Imre a bizalmasai közé tartozott.
Sztálin – minden bizonnyal nem természetes – halálát követően a szovjet vezetés egy-két politikai-stratégiai és néhány politikai-taktikai lépést kívánt végrehajtani Magyarországon. Ekkor Berija és Malenkov – Kaganovics előzetes jóváhagyásával – lemondatták Rákosit a „miniszterelnökségről” s Nagy Imrét jelölték ki erre a kirakat-posztra. Rákosi Mátyásnak tehát viszonylag hátrább kellett szorulnia, s a kifelé kevésbé ismert és kevésbé kompromittáltnak tűnő, valamivel emberszabásúbb külső megjelenésű Nagy Imrének pedig viszonylag előbbre kellett lépnie.
Miután Nagy Imrének felettesei a Kreml-ből azt parancsolták, hogy a „reálpolitika” szabályaihoz valamivel jobban hasonlító gyakorlatot imitáljon: a parancsnak Nagy Imre készségesen eleget is tett (talán igen csekély képességeinek ugyancsak szűk keretei között erre valamiféle hajlama is lehetett).
Elképzelhető, hogy a megbízatási parancs „túlteljesítése” miatt is, meg egyéb más okok miatt Nagy Imre ismét háttérbe szorult, sokakban olyan alaptalan, téves emléket hagyva, hogy ő az „enyhülés” és az „enyhítés” politikusa volt.
1956. október 23-án – szent antibolsevista Szabadságfelkelésünk és Szabadságharcunk kezdetén – Nagy Imre ismét előtérbe került; kifejezetten nemzetellenes, szabadságellenes kijelentéseket és fenyegetéseket hangoztatva. (Számunkra, hungaristák számára csak eseménytörténeti szempontból lehet érdekes, elvileg semmi esetre sem, hogy Nagy Imre ezeket a gyalázatosságokat önként tette-e vagy pedig kényszer hatására.)
Amikor a Szabadságfelkelés és Szabadságharc egyre inkább kibontakozott, amikor antibolsevista, szovjetellenes alapvonásai egyre inkább nyilvánvalóvá váltak: Nagy Imre – végig fenntartva kommunista álláspontját – nagyon nem szívesen, de némileg tehetetlenül az események sodrába került, s talán az eseményeket kísérő lelki-szellemi atmoszféra is hathatott torz lelki vonásaira, úgy vélve, hogy (az egyébként rohamosan csökkenő) „népszerűsége” révén, valamit átmentve a bolsevizmusból, a saját hitvány életét is megmentheti. Tevékenységében semmi igazán értékelhető nincs. Nagy Imre ígéreteiben is végig „lemaradásban” volt, nem csupán az igazán magyar és jobboldali, de még a mérsékelten baloldali követelések tartalmához és hangvételéhez is. A jobboldali állásfoglalás október legvégén és november legelején félreérthetetlenül az volt, hogy Nagy Imrével is, Tildy Zoltánnal is, Kádár Jánossal is, Vas Zoltánnal is és Maléter Pállal is éppúgy végezni kell, mint Farkas Mihállyal, Farkas Vladimirral, Péter Gáborral vagy az országból kimenekített Hegedűssel, Gerővel és Révaival, valamint Rákosival.
1956. november 4-nek hajnalán az Ország és Budapest ellen nyílt szovjet katonai támadás indult. A régi és állandó ellenség új, teljesen féktelen támadásba lendült. Nagy Imre rádióbeszédében ezt konstatálta. Ennél kevesebbet aligha tudott volna tenni; valamivel többet azonban igen. Nem azt kellett volna mondania, hogy „csapataink harcban állnak” (ami a reguláris csapatokat illetően, sajnos nagyon kevéssé volt csak igaz), hanem erőt véve nemzetáruló önmagán és elaljasult lelkivilágán, harcra kellett volna szólítania mindenkit, harcot kellett volna parancsolnia nem csupán az amúgy is hősiesen küzdő szabadságharcosoknak, hanem a katonaságnak, a nemzetőrségnek, az egész lakosságnak és nyíltan kérnie kellett volna, követelnie a nyugati hatalmak katonai beavatkozását.
Szabadságharcunkat szinte mindenképpen leverték volna, s a zsidó-szabadkőműves irányítás alatt álló nyugati hatalmak szinte semmiképpen nem nyújthattak volna segítséget, de a még elkeseredettebb harc, a továbbtartó és még többek által folytatott hősies küzdelem a világbolsevizmus pozícióit még erősebben megingatta volna (mert így is erősen megingatta: 1956 végén a már rohamosan előretörő európai kommunizmus megtorpant, tízezrével léptek ki Európa országainak kommunista pártjaiból az addig megtévesztettek). Valamiféle halvány remény még arra is lehetett volna, hogy a jóval szélesebb alapokon folyó és tovább tartó Szabadságharc hatására – a rab nemzetek körében, de esetleg még a Szovjetunión belül is – antibolsevista szabadságfelkelések törnek ki, amit követően egész Európán végigvonulhatott volna egy jobboldali hullám.
Nagy Imre számára az ilyesfajta kiállás lett volna az egyetlen és legeslegutolsó lehetőség arra, hogy gazságainak egy tört részét talán némiképpen jóvátehesse, de ezzel a lehetőséggel sem élt. Sőt fogságában is, végig a kommunizmus hívének minősítette önmagát.
Nagy Imre halála a mi szemünkben is gyilkosság, mert a minden jogalap és törvényesség nélküli, ellenség által megszállt területen végrehajtott kivégzés – gyilkosság. Nagy Imrének azonban, ha a szabadságharc győzelemre jutott volna, felelnie kellett volna borzalmas korábbi gaztetteiért és a Szabadságharc lényegi elárulásáért is a törvényes királyi magyar bíróság előtt, amely valószínűleg halálbüntetést szabott volna ki mindazért, amit a Haza, Nemzet, és a Nemzet legkiválóbbjai ellen elkövetett.
Nagy Imrét és tetteit nem Kádár Jánoshoz és viselt dolgaihoz kell hasonlítani (s ily módon mintegy felmenteni), mert az aljasság és a nemzetellenes bűn nem válik pozitíve értékelhetővé, ha összevetjük egy még annál is nagyobb fokú aljassággal és bűnnel!
Nagy Imrét azonban nem szabad mártírjainkhoz sem hasonlítani, s nem lenne szabad nevét azok Nevével együtt említeni. Igazi Vértanúink a Nemzetért éltek, és a Nemzetért haltak meg. Nagy Imre egész életében a Nemzet ellen dolgozott, nem a Nemzetért halt meg, a magyarok Nemzete nem Nagy Imre nemzete volt; a Vértanúk utolsó, hősiesen viselt szenvedéseit pedig Nagy Imre gonosz kegyetlensége tette még keserűbbé és gyötrelmesebbé.
Blaszfémia lenne Nagy Imre nevét mondjuk Bárdossy László, Hindy Iván, Endre László, Kassai Ferenc, Csia Sándor, Kovarcz Emil vagy éppen Vajna Gábor nevének körébe sorolva említeni: sértő és gyalázkodó, arcátlan káromlás; nem is említve az elvetemültséget, ha valaki legnagyobb Hősünkhöz, legszentebb Vértanúnkhoz, Magyarország mártírhalált halt Nemzetvezetőjéhez, Szálasi Ferenchez merné – akárcsak óvatos fenntartásokkal is – hasonlítani Nagy Imrét. Nagy Imre gyilkos ellensége volt a magyarságnak, az igaz magyaroknak, a magyar jobboldalnak, a hungaristáknak és a Nemzetvezetőnek.
Ezt gondolja meg minden jó szándékú és jóhiszemű igaz magyar testvérünk megszállt, leigázott országunkban is és az emigrációban hősiesen helytállók között is, akik bizonnyal kellő tájékozozottság hiányában Nagy Imrét – bár nem a magyarság igazi Vértanúival egyenrangúsított értelemben s talán fenntartásokkal, de mégis – mártírnak hiszik.
Többé-kesésbé ugyanez vonatkozik a szovjetek által tőrbe csalt és meggyilkolt Maléter Pálra is, akivel kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a második világháborúban átszökött a szovjetekhez, legádázabb ellenségünkhöz, hogy az ellenség oldalán az ellenségért, a magyar Nemzet és Szövetségese ellen harcoljon, és arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Szabadságharc elején kommunistaként harcolt szabadságharcosok ellen, s csak később, nyilván konjunkturális szempontok által vezérelve, állt át a szabadságharcosok oldalára, akiknek teljes bizalmát – érthetően – sohasem élvezte.
Nagy Imre és Maléter Pál társai (Gimes Miklós és a meggyilkolt Szilágyi József és a börtönben meghalt Losonczi Géza: vörös bértollnokok) szintén nemzetellenes gazemberek voltak. A velük szemben lefolytatott eljárás persze nélkülözött minden lehetséges jogalapot, de a törvényes magyar királyi bíróságnak meg lett volna a jogalapja ahhoz, hogy ezeket a kártékony zugfirkászokat (a bitorló rendszer által korábban ünnepelt „újságíró nagyságokat”) akár a legsúlyosabb ítélet kiszabásával sújtsa.
A bűnös baloldal csak ülje meg a gyászünnepét, csak vonuljanak ki az újraszervezett temetési komédiához. A jobboldal nem lesz ott s főként mi, hungaristák – tüntetőleg távol maradunk. Megfigyelőink azonban a közelben lesznek, hogy értesíthessenek arról, ha a demonstráció túlnő ezen a gusztustalan „gyászünnepen” s rendszerellenes megmozdulássá válik, mert akkor már ott a helyünk az élvonalban.
A mi igazi gyászunk ezekben a napokban van, március 12-én: negyvenhárom évvel ezelőtt gyilkolták meg Gera Józsefet a Kormányzótanács tagját; Beregfy Károly vezérezredest, honvédelmi minisztert, hadsereg főparancsnokot, vezérkari főnököt; Nemzetünk nagy és dicső Hősét: Vajna Gábor belügyminisztert, aki a „tárgyalások” során a leghűségesebben kitartott a Nemzetvezető és a Hungarizmus mellett, akkor is, amikor mások meginogtak. Ekkor gyilkolták meg Szálasi Ferencet, Magyarország lánglelkű Nemzetvezetőjét, Hazánk és Nemzetünk, de a Világ történelmének is glóriáját, a Hősök Hősét, az Életszentség örök fároszi példaképét, a Mártírok közül a legnagyobbat.
Ez a mi igazi gyásznapunk. De nemcsak gyászünnep ez, hanem erőt adó szent megemlékezés. Így érezzük ezt mi, a leigázott hazában helytállni akaró hungaristák, s így érzik az emigrációban évtizedek óta helytálló hungarista Testvéreink.
Érezzük és tudjuk is, hogy nincs messze az idő, amikor a magyarság győzelme bekövetkezik; amikor a Nemzetünk ellen elkövetett, még megtorlatlan bűnök megtoroltatnak; de a dicsőségesek nyílt dicsőítésének napja is bekövetkezik, amikor mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy kik voltak az igazi Vértanúk s kiket neveztek alaptalanul annak. Eljön az idő, az Országépítés ideje, amikor kemény elszántsággal és örömteli szívvel foghatunk hozzá mindannak a megvalósításához, amit Célként Szálasi Ferenc elénk kijelölt s amelyhez az odavezető Utat megmutatta.
Budapest, 1989. március 7.
Kitartás!
ATARAKTOS