László András
Megszűnő állam, megszűnő társadalom, megszűnő ember
A szellemi és metafizikai tradíciók szerint a világban — az ember világában és a természet világában egyaránt — egy sötét korszak bontakozik ki, és ez a sötét korszak egy még hatalmasabb éra lezáródása felé halad. Az az elsötétedés, amely a jelenkort jellemzi és áthatja — nem pusztán süllyedés. Egyfelől süllyedés, elhomályosodás, csökkenés, a szellemi éberség intenzitásának a lezuhanása, de ennél valójában jóval több. A sötétség nem pusztán a fény hiánya. A sötétség egy aktív erő, amely áthatja és mérgezi ezt a korszakot, és oly módon mérgezi, hogy bármerre is tekintsen az ember — akár önnön lelkisége felé, akár a világ felé —‚ mindig és mindenütt ezzel az aktív sötétséggel találkozzék. Ez az aktív sötétség elsősorban az ember lelki–szellemi struktúráját érinti, elsősorban az embert mintegy „belülről” támadja meg. Ehhez a támadáshoz és megtámadottsághoz ugyanakkor a külvilág támasztékot nyújt, biztosítva a sötét erők számára szükséges feltételeket. Egy valóságos offenzíva indul meg az ember lelki–szellemi élete ellen, amely offenzívát mind a „test” világa, mind a külvilág alátámasztó módon támogatják.
A sötétség korszaka egyaránt érinti az emberi individuumot és az emberi kollektívumot. A tradicionalitás feltételei voltaképpen már a sötét korszak — a Kali-Yuga — végső fázisának a kezdetén felbomlásnak indultak. A Kali-Yuga lezáró–lezáródó fázisának a kezdetét egyfelől Kr. e. 4182 (= -4181), másfelől Kr. e. 3102 (= -3101), ismét másfelől Kr. e. 2022 (= -2021) évekre tehetjük, és ezeket az időpontokat — különböző asszpektusok szerint — a legszorosabb értelemben vett „történetiség” kezdeteiként kell felfognunk. Abban a folyamatban, amely ettől a kezdettől a jelenig tart, a Krisztus előtti VIII., VII., VI., V. században egy különösen nagyfokú és egyre rohamosabbá váló elsötétedés indult meg. Ez utóbbi időszak előtt a világ még tradicionálisan uralt világ volt, ettől kezdve azonban — egy hosszú fokozatiságon keresztül — még ez a tradicionális uraltság is eltűnt.
A világ tradicionális regulációja a történeti középkorban még mindig fennállt, noha már erősen lecsökkent a korábbi időszakokhoz képest. Valójában csak a legújabb korban tudták a tradicionális világgal szemben álló sötét–antitradicionális erők átvenni a hatalmat.
Látnunk kell, hogy amikor a sötétség erői átveszik a hatalmat a világban, akkor az emberi lélekben már ezt megelőzően uralkodó helyzetbe jutottak. Ha ennek a hatalomátvételnek a lelki–szellemi feltételei nem lennének meg az emberben, akkor a külvilág — hatásain keresztül — nem tudná végrehajtani a világ és az ember teljes elsötétítését.
Tehát a sötétség és a megmérgezettség lelki–szellemi feltételei már a legújabb kort megelőzően is jelen voltak.
A legújabb kor nyilvánvalóan a szélsőséges antitradicionalitás jegyében áll. Ezt az antitradicionalitást az jellemzi, hogy a legfőbb tradicionális irányító principiumokat megtagadják, vagy figyelmen kívül hagyják, vagy valamivel helyettesítik. Ez a helyettesítés olyasvalamivel történik, ami vagy nyilvánvalóan ellentétes a tradicionális principiumokkal, vagy látszólag ugyan nem teljesen ellentétes, de hatásaiban mégis úgy működik, mint a tradicionalitás ellentéte. A tradícióval szemben álló erők azokat a tradicionális principiumokat kezdték ki leginkább, amelyeknek egészen általánosan — „kívül-belül” és minden szinten — meghatározó szerepük volt a földi–emberi világban. Az egyik ilyen princípium a hierarchicitás. A hierarchicitás megtagadásának, felbomlasztásának, felborításának, összezavarásának és mindannak, ami — az elvi megtagadáson túlmenően — a gyakorlatban végbement, azért kellett végbemennie, mert az antitradicionalitást a világban terjesztő erőknek ez volt a szándéka.
Minden benső és külső rendnek organikus és organikusan hierarchikus természete van. A „hierarkhiā” szó szerint a hieros-nak és az ’arkhiā-nak az összetétele, és ez szent uralmat jelent, egy szent uralmi rendet. Ez a szent uralmi rend lépcsőzetes, vagyis graduális: a hierarchia egy gradualitásban fejeződik ki. Ennek a fokozatiságnak a vonatkozásában a leghatározottabban ki kell mondanunk, hogy két létező sem horizontálisan jelképezve nem eshet egybe, sem pedig egy vertikummal szimbolizált mérték szerint nem lehet teljesen egyenrangú.
Elsősorban a tudatállapotok és tudatfokozatok hierarchikus — graduális — természete az, amit egy vertikum mentén lehet jelképesen kifejezni. Ebből a tudati fokozatiságból következik a világ minden más hierarchikus struktúrája. A tudatállapotok hierarchikus gradualitása egyébként még a jelenkor emberének benső életében is megnyilatkozik: ahogyan nem beszélhetünk egyetlen tudatállapotról, ugyanúgy nem beszélhetünk egyetlen tudatfokozatról sem, hiszen az ember a leghétköznapibb értelemben is éberebb és tompább, ébren van és alszik; ezekben is a hierarchikus gradualitás nyilatkozik meg. A hierarchikus gradualitás azonban minden más területen is megnyilvánul. Akár szembetűnően, akár nem szembetűnően, de mindenképpen mindenütt jelen van, — és lényege szerint máig is mindenütt jelen kell lennie és jelen is van. A jelenkorban azonban a hierarchikus fokozatiság konkretizálódásaiba egy nagyfokú zavart sikerült bevinni, és ezáltal a hierarchikus struktúra manifesztációi khaotizálódtak és felfordultak. Ez a felfordulás az ember világának az összeomlását készíti elő, és ugyanakkor annak a külső feltételeit is biztosítja, hogy már ne jöhessen létre az egyes embernél sem tényleges tudatállapot–meghaladás.
A világban lévő zavar mindig az egyes embert is megcélozza, és olyan ellen–kondicionalitást teremt, amely szemben áll és szemben működik a felemelkedéssel, a megtisztulással, a fényteliséggel. Erre a támadásra a bensőleg már megtámadott ember adekvátan reagál; — bár ez az adekvátság már egy „ellenadekvátság” valójában, mert az emberben már megvan az elsötétedésnek az appetitusa, és ezért tud megfelelően reagálni azokra a külső hatásokra amelyek a benső úttal szemben ellen–kondícióként megjelennek.
*
A tradicionalitás az ember benső életének a sajátja volt, ugyanakkor sajátja volt a külső életnek is — a külső élet is maradéktalanul a tradicionalitás szerint szerveződött. A tradicionalitás jelenléte a világban egyfelől — ugyanakkor kiemelt jelentőséggel — azt jelentette, hogy — az inkább élni elvét meghaladva — a több, mint élet elve domináns módon nyilatkozott meg.
Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy két alapvető benső irányultsága van az embernek. Az egyik az inkább élni elve, amely azt jelenti, hogy „jobban élni”, „tökéletesebben élni”, „teljesebben élni”, „boldogabban élni”, „nyitottabban élni”. A másik alapvető benső irányultság a több, mint élet elve, amely a trānsscendentiára és a trānsscendentālére irányul; — annak megragadásán keresztül, hogy az ember nem csupán „élő”, hogy az ember élete valójában az életfelettiből ered, és hogy ezért az ember élete az életfeletti felé konkludálhat.
A két elv nem áll feltétlenül ellentétben egymással; viszonyuk kapcsán azt kell tisztáznunk, hogy melyik uralkodik a másik fölött. Ha az inkább élni elve uralkodik, akkor valójában az inkább élni elve sem tud beteljesedni, Vagyis nem fog lényegileg »inkább élni« ettől valaki, a több, mint életet ugyanakkor ezzel az irányulással bizonyosan elszalasztja. Akiben azonban a több, mint élet elve dominál, az az inkább élni elvének is eleget tehet; — vagy eleget tesz az inkább élni elvének, vagy nem, ez egy ezirányú „választáson” múlik, ez azonban ebben az irányulásban már nem lesz többé lényeges.
A külvilág — az állam, a társadalom, a kollektívum — akkor normálisan organizált, ha az egyén számára a több, mint élet elvének az érvényesülését biztosítja. Maradéktalanul nem tudja biztosítani, hiszen ezt valójában benső szellemi akciók tarthatják fenn, de a külvilág minden feltételt biztosíthat ahhoz, hogy a több, mint élet elvének az érvényesülését elősegítse, és ahhoz, hogy azt semmilyen módon ne nehezítse meg. A tradicionális állam a legmesszebbmenőkig biztosította azokat a feltételeket, amelyeket a szellemi megvalósításra irányuló élet megkívánt és megkövetelt. Az állam teljes organikus struktúrája úgy szerveződött, hogy jelképe legyen a spirituális életnek, hogy jelképe legyen az életfeletti életnek, hogy megvalósítás analogikus lenyomata legyen a világban, hogy már jellegével is figyelmeztessen a megvalósításra. Ezzel összefüggésben a tradicionális államnak is volt egy állam–feletti centruma; — ez az állam–feletti centrum az Uralkodó volt.
Az uralkodó az egység reprezentánsa. Amikor a tradíciók a nem-földi, az egyetlen univerzális emberről beszélnek — ’Adām Qadmon-ról, Manu-ról, Praja-pati-ról —‚ ez az alak mindig király. Az ősi, az időtlen, az egyetlen embert, az egyetlen–egyetemes embert királyként írták le, királyként alkották meg a képét, és a király mindig az univerzalitásnak a feltétlen reprezentánsa volt. Ez a reprezentáció nem csupán egy „bemutató” reprezentáció volt, hanem egy „beteljesítő” reprezentáció, mert az az egységes és egyetemes szellemi fensőbbség, amelyet a király képviselt, ténylegesen áthatotta a király alatt álló világot, vagyis ez a reprezentáció egy tényleges erőt, hatalmat és uralmat jelentett.
Az állam — eredeti értelmében — azért állam, mert a mozdulatlanság jelen van benne; — jelen van benne a középpont, és jelen van benne a tengely. A „középpont” és a „tengely” értelmében állam az állam. Az államban reprezentálódott a primus mōtor immōbilis, az „első mozdulatlan mozgató”, a „mozgató és a megállító”, a „Jūpiter Stator”, a „megállító”, az „alapító”, a szilárdságot biztosító szellemi király. A „mōtor” és a „stator” — a mozgató és a megállító — ugyanaz: a szellemi király. Tehát az államnak organikusnak kellett lennie, hierarchikusan szervezettnek és tökéletesen uraltnak.
A tradíció beszél abasileiā-ról, királytalanságról. Az abasileiā lehet király–alattiság és király–felettiség. A király–felettiség azt jelenti ebben az esetben, hogy nem kell lennie királynak, mert mindenki a király minőségét foglalja el. Az aranykor kezdetén, amikor mindenki király volt, nem kellett „külön” királynak lennie. Amikor azonban nem mindenki áll a király fokán, akkor a királynak feltétlenül jelen kell lennie.
Bekövetkezhet egy olyan időszak is, amikor már azért nincs király, mert a lelki–szellemi struktúrában már nincs meg a tengely — nincs meg az axis —‚ és nincs meg a centrum. Ha meg is van ez a centrum, ennek a tudata már nem érvényesül többé, és ha nem érvényesül bensőleg, akkor külsőleg sem érvényesülhet. Ha külsőleg nem érvényesül, akkor a külső világ ellenkondicionalitása mindent megtesz, hogy a benső realizációt megakadályozhassa.
A legújabb korban az állam elveszőfélben van, ha nagyon szigorúan fogalmazunk, akkor azt lehet mondani, hogy az államok mára elvesztek, hogy ma már nincsenek államok. Ha kevésbé szigorúan fogalmazunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az államok végletesen megszűnőben vannak, — és a legtöbb esetben megszűntek.
*
Ejtsünk néhány szót a totális államról. A totális állammal szemben az organikus állam mellett kell állást foglalnunk. A totális állam is elfogadható, ha ezt egy organicitás regulálja. Továbbá: az államnak a meghatározottsága legyen mindig katagogikus (felülről lefelé ható), az irányultsága pedig mindig anagogikus (alulról felfelé irányuló). (A jelenlegi ál- és ellenállamok anagogikus meghatározottságúak, ugyanakkor katagogikus irányultságúak.)
Az államnak mindenképpen organikusnak — szervesnek és élőnek — kell lennie, és ezt az életet egy életfeletti principiumnak kell irányítania. Az „életfelettinek” kell irányítania az élő — bios-szerű —‚ az organikus, a rendezett, a koherens államot. Ha ez megvalósul, akkor az állam lehet totális, és lehet feltétlen; — olyan értelemben lehet feltétlen, hogy semmiféle anagogikus mozgatásnak nem enged, és nem fog katagogikusan mozogni — irányulni —haladni. Az anagogikusan meghatározott és katagogikusan irányuló — haladó totális állam — amely egyszersmind anorganikus — a szó szigorú értelmében véve valójában nem is állam, mert az ilyen »államokat« minden esetben sötét erők mozgatják. Ebben a mozgatásban igen nagy szerep jut az alulról felszabadult ál–fensőbbségeknek.
A sötét erők — hivatkozzanak akár a nép akaratára, akár a néptől független »igazságaikra« —‚ mindig valami alsóbbra, mindig valami alacsonyabbrendűre apellálnak.
Ezeknek a törekvéseknek az egyik legdémonibb megnyilvánulása az úgynevezett népfelség elve, amelynek érvényében soha senki nem hitt még igazán, soha senki nem hitte, hogy az valóban valamit is jelenthet, valami tényleges értéket. Sajátos módon létezhetnek emberek, akik életüket áldoznák fel a népfelség eszméjéért, és még ők sem hisznek benne, — mert abban nem hihet senki.
Nem lehet hinni abban, hogy valóságos fensőbbséget jelent egy olyan tömeg, amely szinte korlátlanul manipulálható; — a tömegek ugyanis szinte korlátlanul manipulálhatók (azt, hogy »szinte«, méltányosságból mondtuk, mert korlátlanul manipulálhatók). Nyilvánvalóan kell egy bizonyos idő ahhoz, hogy ez a manipulálhatóság beérjen, mégis, kellő előkészítés után a világon mindent el lehet fogadtatni tömegekkel. A népfelség markánsan antitradicionális elv. A szakrális uralkodó a néppel kapcsolatban egyetlenegy „szabályt tartott be”, azt, hogy nem gyakorolta a hatalmát a nép ellenében. A néppel kapcsolatos eljárási módoknak csak ez az egyetlen szabálya van: nem gyakorolni a hatalmat a nép ellenében. Ezen túlmenően azonban a dēmos-nak — amely rendesen mint tömeg nyilvánul meg — semmiféle érvényes meghatározó szerepe nem lehet. Az emberekben a totalitással szembeni általános elutasítás részben jogosultan — egy jogos érzelemként — alakult ki, ugyanis napjainkig egy olyan totalitást tapasztalt, amely maradéktalanul anorganikus volt, messzemenően anagogikus meghatározottságú és katagogikus irányultságú, teljes mértékben az ember ellen működő, emellett terrorisztikus, és olyan erők közreműködésével működő, amely erőknek semmiféle vonatkozása nem volt a tényleges társadalmi rétegekhez. (Ez volt a szovjet-típusú bolsevisztiko-kommunista ellenállam Magyarországon, 1945 és 1990 — nem pedig 1948 és 1990 — között.)
Joggal mondhatjuk tehát, hogy az igazi állam részben megszűnt, maradványai pedig megszűnőfélben vannak. Azok a feltételek — valójában ellen–feltételek —‚ amelyek ma általánosak, kizárják az organikus állam létrejöttének a legcsekélyebb valószínűségét is. Mind a köztársasági államforma, a parlamentáris, liberális és demokratikus berendezkedés, mind pedig a terrorisztikus berendezkedés kizárják annak lehetőségét, hogy organikus állam létrejöhessen. Ugyanakkor ezeknek a berendezkedéseknek a formális ellentétei ugyancsak nem biztosíthatják az organikus állam létrejöttét. Egy ál–monarchia például semmi igazán ténylegeset nem tud tenni; — a köztársaság viszont feltétlenül kizárja azt, hogy a világ szellemileg szerveződjék. A tényleges szellemi organizáltságot egyébként az alkotmányos monarchia is kizárja, sőt az autokratikus–rendezettségű monarchia is abban az esetben, ha anorganikus.
Ha az autokratikusan uralt monarchia organikus, akkor nem zárja ki a szellemi szerveződést. A társadalom a tradicionális értékrendek szempontjából bár döntő jelentőségű, az államnak teljesen alá kell rendelődnie; — a prīncipium statuale meghaladja és felülmúlja a prīncipium sociale-t. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az állam önmagát nem a társadalom ellenében bontakoztatja ki és tartja fenn. A hierarchicitás nem csupán az államhoz tartozik hozzá elengedhetetlenül, hanem a társadalomhoz is.
Már több ízben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a kasztrendszer érvénye — annak benső értelmében — máig nem változott meg és nem szűnt meg. Külsőleg a kasztrendszer azért szűnt meg, mert megszűnt a szellemi rendhez való kapcsolódás és az ebből következő benső szellemi rendezettség. Mindez azt jelenti, hogy valamikor egy emberi lény csakis abban a generatív — örökletességeken alapuló — körben inkarnálódott, amely testi, társadalmi és egyéb tekintetben biztosította azokat a feltételeket, amelyek ennek az embernek a szellemi kibontakozásához szükségesek voltak. Egy brāhmana családba valóban olyanok inkarnálódtak, akik benső minőségük szerint brāhmanák voltak. Amikor az inkarnációknak ez a benső rendje megingott, akkor kezdett felbomlani a kasztszerűen organizált társadalom. Mint említettük, ez a történelmi Buddha idejében tehát 2500 évvel ezelőtt — már ingadozni kezdett, — bár még ma sem szűnt meg teljesen. Mit jelent az, hogy még ma sem szűnt meg teljesen? Elsősorban azt, hogy a brāhmanák körében már számos nem-brāhmana születik; — ebből azonban hiba lenne arra következtetni, hogy a kasztalattiak körében bőven születnek olyanok, akik a brāhmana minőségét reprezentálják. Egyébként ez utóbbi lehetőség sem zárható ki teljesen, mégis nagyon valószínűtlen.
Nyugaton a kasztrendszer megingása már prehisztorikusan megkezdődött. Minden időben történtek kísérletek, hogy valamilyen módon ezt a kaszt–szisztémát restaurálják — újból, szinte mesterséges módon megteremtsék —‚ vagy legalább konzerválják reziduumait. Ennek a restaurációnak a feltételei azonban az idők folyamán fokozatosan alászálltak — és végül eltűntek. Mindez persze nem azt jelenti, hogy akár a nyugati nemességnek vagy arisztokráciának ne lett volna valamilyen tényleges jelentősége. Bár nem volt olyan jelentősége, mint keleten a varnáknak, de feltétlenül tényleges jelentősége és érvénye volt — mondhatjuk, hogy egészen a legutóbbi időkig.
Ha a társadalmi formációkat tekintetbe vesszük, meg kell állapítanunk, hogy mind a szocialisztikus–kommunisztikus társadalom — a kifejezett kommunizmusról nem is beszélve —‚ mind az úgynevezett polgári irányítottságú állam és társadalom — kapitalisztikus gazdaság mellett — határozottan és végletesen antitradicionális állam és társadalom. Ezzel szemben a feudalizmus tradicionális állami és társadalmi forma. Mit jelent — tulajdonjogi értelemben — a feudalicitás abban az esetben, ha a feudalizmus tiszta formáit vesszük alapul? A feudalizmus eredetileg azt jelentette, hogy egy országban minden a királyé; — például minden föld és birtok a királyé. A király birtokot adományozhatott, és a birtok nem csupán földet és gazdaságokat jelentett, hanem nemességet és földműveseket is. A föld ilyen módon magántulajdonba került, de nem kapitalisztikus magántulajdonba, hanem feudalisztikus magántulajdonba, vagyis földet nem lehetett sem venni, sem eladni. Magyarországon 1838 és 1842 között fokozatosan indult meg a szabad földszerzés, ez előtt azonban nem lehetett földet vásárolni — földet csak kapni lehetett. Az adományozott magántulajdon nem kapitalisztikus magántulajdon lett, amivel akármit lehetett csinálni. Egy vagy több fokozatban ez a feudalicitás aztán lefelé tovább érvényesült, egészen a jobbágyig aki szintén kapott földet. Annak ellenére, hogy a „jobbágy” szónak szörnyű jelentése van a mai degenerált társadalmi tudatban, eredeti jelentése korántsem vészterhes: kimondták, hogy mindenki — akár egy herceg is — a király jobbágya, — és ebben semmiféle negativisztikus vonás nem volt felfedezhető.
Annak, hogy a feudalizmus számos negatívummal töltődött fel, sajátos oka volt: a pénzgazdálkodás elhatalmasodása. Pénzgazdálkodás igen régóta van, ennek ellenére a pénzgazdálkodásnak nem volt domináns szerepe Európában, például Magyarországon sem. Minél jobban elhatalmasodott a pénzgazdálkodás, annál inkább kiterjedtebbé vált a munkának az a formája, amit robotnak neveztek. Egyébként a robotban sem volt semmi szörnyűséges, mert ez csak »munkát« jelent. A robot valójában azt jelentette, hogy a hűbérúr nem-telkesített földjét is megművelték a telkes jobbágyok. Később megjelentek a telek nélküli jobbágyok — a zsellérek —‚ és főképp ezek művelték a nem-telkesített földeket. Valójában a zsellér megjelenése már az antitradicionalitás jegyében áll, mert a zsellérre alapozott munka szemben áll az eredeti feudalicitással.
A tiszta feudális forma megfelel a tradicionális alapelveknek. Jegyezzük meg, hogy az 1945-ös földrablással ellentétben egy normális társadalmi–állami berendezkedésben is földhöz lehetett volna juttatni nagyon-nagyon sok embert, éspedig úgy, hogy egyetlen hold földet sem vettek volna el a föld eredeti nagybirtokos tulajdonosaitól. Egy refeudalizálást kellett volna végrehajtani, azaz saját földhöz juttatni az embereket, de nem kapitalisztikusan saját földhöz, hanem olyan földhöz, amelyet nem adhat el — és amelyet persze a nemesség sem adhat el. (Az, hogy a király nem adja el a földet, nyilvánvaló.) Ebben a refeudalizációban tehát a tulajdonjogi hierarchiák elvét kellett volna érvényre juttatni. Tegyük hozzá, hogy ha ezt a refeudalizációt követően létrejövő struktúrát feudalizmusnak nevezték volna, vagy az embereket jobbágyoknak, akkor ez — a jelenkori ember sajátos pszichológiai állapotában — káros reakciókat váltott volna ki. Ezért valamilyen más elnevezést lehetett volna mindehhez találni. Jól tudjuk ugyanakkor, hogy egy refeudalizáció feltételei egyre kevésbé vannak jelen világszerte; Magyarországon sincsenek meg ennek a feltételei — szinte egyáltalán nincsenek meg. Azt azonban tudni kell, hogy a feudalitás–feudalizmus elsősorban állam–berendezkedési, másodsorban (jóval az előbbi mögött) társadalom–berendezkedési és csak harmadsorban tulajdonlási–tulajdonjogi (gazdasági vonatkozású) fogalom.
*
Vannak fényteljes időszakok — lucidum intervallumok —‚ amelyek persze nagyon relatív módon fényteliek, mégis ezek azok az időszakok, amikor valamit még lehet kezdeni, valamit még lehet tenni. Jelenleg szó sincs ilyen lucidum intervallumról, de elképzelhető, hogy a jövőben még lesz ilyen, és akkor esetleg még lehetséges lesz a megfelelő irányokba lépni. Kevés a valószínűsége, hogy ez a lehetőség megjelenik, annak pedig még kevesebb a valószínűsége, hogy valaki ténylegesen lépni is próbál majd. Mégis, ezt a lehetőséget fel kell vetnünk, és mindenképpen szem előtt kell tartanunk.
Azt mondtuk, hogy ma már nincsenek igazi államok. Hozzá kell tennünk, hogy ma már társadalmak sincsenek igazán. Ha társadalmon emberek halmazát értjük, akkor természetesen vannak társadalmak, de ha társadalmon államilag organikusan vezetett, a szellem által áthatott emberek együttműködő együttélését értjük, akkor ebben az értelemben valójában már nincsenek társadalmak. Van valamilyen társadalmi maradványszerűség, de a társadalom — mint olyan — ma már döntően a földi–emberi világból eltűnt valóságok körébe tartozik.
Ennél azonban tovább kell menni. Maga az ember is eltűnőfélben van. Ha embernek azokat nevezzük, akik két lábon, felegyenesedve tudnak járni — vagy csecsemőkorukban nagyon valószínűsíthető, hogy később majd két lábon fognak járni —‚ akkor természetesen vannak emberek, és eltűnőben sincsenek, hanem hihetetlen módon elszaporodóban vannak. Az, hogy kit nevezhetünk embernek, a kritika szigorúságától függ. Ha nagyon engedékenyek vagyunk, azt mondhatjuk, hogy ember az, aki két lábon, felegyenesedve jár, ha valamivel szigorúbbak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy az az ember, aki beszélni tud. Spirituális szempontból azonban indokolt, hogy ennél is sokkal szigorúbbak legyünk: valójában csak az tekinthető embernek, aki valamilyen mértékben önmagára reflektál és transzszcendál, vagyis aki túllép és túlemelkedik természeti kontingenciáin. Az, aki soha lényeges kérdést önmaga felé nem tesz fel, akit nem foglalkoztat a lét, az élet, a halál, a halál-utáni, a tudat, a tudatfolyamatok, aki nem gondolkozik magán a gondolkozáson, az tulajdonképpen — és itt szigorúnak kell lennünk — nem is ember. Messziről és kívülről úgy tűnik, mintha az lenne, de valójában nem az.
Valamikor — ha nem is magas szinten — mindenki ténylegesen reflektált önmagára. Tudta, hogy magasabb eredete van, és ha már nem tudta — ha már igazán gondolni sem tudta —‚ akkor legalábbis érezte ezt, érzett valamilyen fensőbbséget. A jelenkorban szinte senki nem tudja már sem gondolni, sem érezni magasabb eredetét, ennek ellenére semmilyen módon nem reflektál szellemileg önmagára, önmaga felülmúlásának lehetőségeiről pedig végképp nem tud semmit.
Aki csak az élet körében marad, aki számára — megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul — csak az inkább élni elve érvényesül, aki ezt akarja és semmi mást nem akar, az nem transzszcendálhat. Akiben a több, mint élet elve nem villan fel intuitíve, az nem transzszcendálhat, az nem múlhatja felül önmagát, nem múlhatja felül személyének azt a körét, amelyben — egy identifikáció révén — exszisztál.
Még »szelleminek« is lehet valamit tévesen hinni. Hiheti azt az ember, hogy tényleges szellemi céljai vannak; — az ember önmegtévesztésre igen nagymértékben hajlik. Ha például úgy vélekedik, hogy intelligens dolog, ha szellemi céljai vannak — esetleg meg is fogalmazza önmaga számára ezeket a célokat
—‚ ugyanakkor ezek nem tényleges céljai, mert ezek nem működnek, mert valójában nem is ezek felé halad. Kijelentheti, hogy ezek felé akar haladni, mégsem ezek felé halad, mert nem tesz annak érdekében, hogy a szellem felé mozduljon el.
A jóhiszeműség sem mentség, ha azt hiszi valaki, hogy elegendő fennkölt célokat megfogalmaznia. Azt sokan tudják, hogy intelligensebbnek, szebbnek, fennköltebbnek hat, ha szellemi célokat jelölnek ki maguk számára, de ettől önmagában még nem fognak szellemi irányban transzmutálni. A tényleges transzmutációhoz az embernek önmagára kell reflektálnia egy szellemi intuícióban; — és ennek az intuíciónak arra kell vonatkoznia, ami az örök eredettel függ össze, az eredetnélküli eredettel, a kezdetnélküli örök kezdéssel és a halhatatlansággal.