László András
Néhány megjegyzés a restauráció jelenkori lehetőségeiről és ezzel kapcsolatos igényeinkről
Korszakparadigmák
Amikor a történelmi léptékű politikai restauráció kérdésként, problémaként felmerül, akkor az első körvonalazott valódi kérdés az, hogy milyen restaurációs paradigmákat válasszunk.
Nyilvánvaló, hogy első lépésben az 1944-45-ös időbeli határhoz kell visszamennünk; arra az időre, amikor Magyarország még nem állt szovjet megszállás alatt, illetve nem állt teljes mértékben szovjet megszállás alatt. Ha erre bármiféle lehetőség lenne, akkor első lépésben ezt kellene megvalósítanunk.
Vannak más és messzebbmenő retrospekcióink, amelyeknek a konzekvenciái természetesen jóval lényegesebb átalakítást, átváltoztatást igényelnének. Ilyen az első világháború kitörése előtti időszak, szintén mint egy lehetőség, amelyet vissza lehetne, vissza kellene állítani — abban az esetben, hogyha világviszonylatban olyan átalakulások mennének végbe, amelyek ezt lehetővé teszik.
További érvényes visszalépési lehetőség — e történelmi visszapillantás keretein belül — az 1867. előtti állapotokhoz való visszatérés.
Egy alapokat érintő restauráció elgondolásánál az 1846-47-et megelőző időhöz kell visszamenni. Tulajdonképpen az 1847-es és az ezt megelőző időszak
volt az, amelyben a tradicionális birodalom maradványai, reziduálisan a tradicionális Magyarország, a tradicionális összbirodalom és a tradicionális Európa még felvethetőek voltak. Tudjuk, hogy létezett 1847-es párt különböző megnevezések alatt, és ezek 1867-et megelőzően és 1867-ben érvényesíteni akarták szempontjaikat. Az ókonzervatív magyar politikai élet ezen eszmék szerint rendeződött. Bár sajnálatos módon ez a típusú restauráció akkor már nem
volt keresztülvihető, mégis többet kellett volna tenni érte.
Ha valaki egy igazán érdekes, ténylegesen értékes és valóban sorsdöntő súlyú válaszúthoz érne retrospekciói során, és megvizsgálná azt, hogy mi volt 1919-ben a bolsevizmus összeomlása után Magyarországon, hogy az ellenforradalom milyen, egyébként helyeselhető igényekkel lépett fel, akkor azt kellene mondania, hogy volt valami, amiben ez az ellenforradalom elégtelen volt. Egy ellenforradalomnak ugyanis nem a forradalmat közvetlenül megelőző állapotokat kell helyreállítania, hanem sokkal inkább vissza kellene lépnie, sokkal magasabbról sokkal mélyebbre kellene tekintenie és hatolnia. A magyarországi ellenforradalom — a szemünkben valóban több vonatkozásban is egyenesen szentnek tekinthető ellenforradalom — sajnos még csak nem is a forradalmat megelőző állapothoz akart visszatérni, hanem olyan eszméket is felvett és érvényesített, amelyek a forradalom nélkül fel sem merültek volna. E tekintetben elsősorban az úgynevezett szabad királyválasztás gondolatát kell kiemelnünk. A szabad királyválasztás gondolata már bizonyos értelemben a forradalmi helyzethez kapcsolódott, abból merített, holott a forradalmat megelőző helyzet visszaállítása is elégtelen lett volna. Az 1919-es bolsevizmus összeomlását követően — legalább az igény szintjén — 1847-et kellett volna, mint jelszót, mint alapelvet kimondani: hogy olyan állapotok legyenek, amelyek az 1847-es status quónak felelnek meg. Ennek, bár meg kellett volna — legalábbis eszmei szinten — jelennie, sajnálatos módon semmiféle értelemben, semmiféle vonatkozásban nem jelent meg.
Ha lenne valamilyen átalakulási lehetőség, akkor az 1847-es status quót kellene kijelölni; hozzátéve, hogy a restauratív eszmei retrogressióban (visszahatolásban) 1847-nél sem lehetne megállni. Egyre inkább vissza kellene menni az időben; nem azért, hogy pontosan azt állítsuk helyre, ami egy adott időszakot meghatározott, hanem azért, hogy megvalósuljon, hogy legyen egy olyan eszmeiség, amely egy esetleges átalakulás alkalmával ezeket a régebbi, akár középkori állapotokat, kvázi-paradigmaként felhasználhatná, hogy — mutatis mutandis — a korban lévő feltételek figyelembe vételével ezen állapotok renovativ adaptatióként megjelenhessenek, és — optimális esetben — megvalósulhassanak. Amit valóban követendőnek lehetne tekinteni, az a középkornak, a középkoriságnak egy jelenkori adaptatiója. Voltaképpen nem elégedhetünk meg a királysággal, az összmonarchiával vagy akár egy európai méretű monarchiával, hanem vissza kellene állítani azokat az állami—társadalmi—birtoklásjogi struktúrákat is, amelyek éppen magyar vonatkozásban jellemzőek voltak az 1847-es és az azt megelőző időkre. Ilyen lehetne például és elsősorban a feudalitásnak egy neofeudális adaptiv restauratiója.
Az újkori szellemiség a feudalitás visszafogásával és megszüntetésével, amúgy is hanyatló mozgásaival egy rendkívül gyorsan alászálló tendenciát mutatott. Ahol az abszolút monarchiával kombinált feudális kereteket visszafogják és csorbítják, ott az általánosan ható szellemiség fenntartó és alakító ereje szűnik meg, de legalábbis olyan mértékben csökken, ami egyre inkább értékelhetetlenné válik.
A szellem közvetlensége mindezeknek nem függvénye, de abból a szempontból, hogy a szellem egy ország, egy birodalom, egy társadalom életét menynyire hatja át, azt az abszolút monarchia és a rendi monarchia szintézisének a megléte vagy meg-nemléte kardinális mértékben befolyásolja. A közvetlen szellemiség közvetlen megéltséget–átéltséget jelent, ezt az állami–társadalmi struktúra milyensége alapjaiban ugyan nem érintheti, de döntő fontosságú az életben, a világ életében, Európa életében, egy esetlegesen restaurált összmonarchia életében, egy ország, egy társadalom életében ezeknek az elvi megléte, ezeknek a centralizált és ugyanakkor hierarchikusan tagolt valóságoknak a megléte, és hogy milyen ez a meglét, van-e, és ha van, akkor mennyire művi, mennyire valóban életfelettien besugárzott módon élő. Ennek — ha közvetetten is — messzemenő a negatív vagy pozitív jelentősége a szellem vonatkozásában.
A Kali-Yuga előrehaladásával ezek a lehetőségek természetesen a nulla felé közelítenek. Mégis abból a feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen világméretű átalakulás felvillant egy olyan lehetőséget, amelyből következően a restauráció megvalósítható. Minden naivitás távol álljon tőlünk: tudjuk, hogy mindez alig-alig lehetséges. Mégis abból kell kiindulnunk, hogy valamilyen lehetőség mégiscsak felmerülhet, és mélyen át kell gondolnunk, hogy ha tényleg felmerül, akkor mit lehetne és mit kellene tennünk. Ha kijelölt céljainknak csak a századrészét érjük el, akkor a századrészét értük el, de az igényeink e tekintetben legalább is relatíve legyenek maximálisak. Nem egy kis lépést akarunk csupán megtenni, mert ahhoz, hogy egy kis lépést megtegyünk, óriási távolságra vetítve meghatározott lépéssorozatokat kell felvetni. Hogy visszamenjünk 1944-45 határára, ahhoz lehet, hogy honfoglalás előtti idők eszmeiségét kell célként felvetni, és a középkor–ókor határán definiálható idők eszmeiségét kell célként felvetnünk, hogy valamilyen lépést tehessünk az 1847-es idők renovativ és adaptiv restaurációjára törekedve.
Nyilván annak is örülnénk, ha az 1944. végét vagy az 1939-et jellemző állapot állna helyre, főleg a jelenkori helyzethez viszonyítva. Azonban azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mi az, ami ténylegesen adekvát, és mi az, aminek valamilyen szempontból örülni lehetne. Valamilyen szempontból talán még annak is örülni lehetne, ha átmenetileg az 1947-es állapothoz térnénk vissza, noha ez már egy mélységesen sötét és végletesen bűnös korszak volt. 1944. és 1939. jellemzőinek nagyon és határozottan örülni lehetne, vagy egyáltalán az 1930-as éveknek, vagy az 1867. és 1914. közötti időszak kvázi-visszatérésének; nem azért, mert ezek igazán adekvát időszakok voltak, hanem mert — mindenekelőtt a jelenkorhoz képest — a megkönnyebbülés élményét élnők át.
Az adekvát helyzet megközelítését, részleges elérését illetően azonban — mint ezt már megjegyeztük — legalábbis 1847-ig kellene visszamennünk. Ekkor, noha már eresztékeikben recsegtek, ropogtak a tradicionális uralmi, hatalmi, hierarchizált elvek által meghatározott struktúrák, de mindenesetre még megvoltak, többé-kevésbé működőképes állapotban. Tisztaságuk és épségük nem maradhatott csorbítatlan, hiszen az 1789-es francia forradalom után Európában igazán normális élet többé nem maradhatott fenn és nem jöhetett létre. Már az angol forradalom is nagyon sok mindent megrontott, és a reformáció körüli időszak úgyszintén, mindazonáltal 1847-ig az osztrák–magyar összbirodalomban és ezen belül Magyarországon a helyzet aránylag — még magasabb szempontok szerint mérlegelve is — elfogadható volt. 1848. tavaszán és ezt követően a romlás irányában jóformán minden megváltozott, és ha bizonyos aspektusokból nézve — 1849. végétől kezdődően — a hatalom vissza is tért önmagához, a helyzet, bár ismét konszolidált lett, már több szempontból nem volt igazán adekvát: már nagyon sok olyan dolog, ami 1847-ben — ugyan nem tökéletes harmóniában és nem tökéletes biztonságban — még megvolt, a forradalom és belháború után kiiktatódott. Az 1860-as években az — általunk is nagyon tisztelt — ókonzervatívok is úgy látták, hogy gyakorlatilag 1847-nél lényegesen korábbi állapotot nem lehet már visszaállítani, de az 1847-hez — igen helyesen — keményen és konokul ragaszkodtak. Ez a ragaszkodás 1870-ben sajnos már elvi síkon sem igen volt meg. Az ókonzervatív elvek körülbelül 3 év alatt, 1867 és 1870 között, fokozatosan elenyésztek. Visszaemlékezésekben még írtak erről némelyek, még beszéltek erről, de ez az eszmekör tényleges politikai erőt később már nem jelentett.
*
A lehetőségek most mérhetetlenül csekélyebbek az akkoriakhoz képest, de ha mi önmagunk számára principiális alapokat akarunk teremteni, akkor ez csakis egy maximalizált alapteremtés lehet igényeinkben, paradigma-választásainkban és egyáltalán a törekvéseink egészét meghatározó elviségben. Ezt akarjuk. Mit tudunk ebből megvalósítani? Lehet, hogy semmit, lehet, hogy nagyon keveset. De ha nem ezt jelöljük ki célként, akkor semmilyen körülmények között, semmiféle érvényeset nem lehetne elérni. A nagyon csekély lehetőségek mentén, mégis tudva mindazt, amit tudnunk kell, mintegy bízunk, és úgy gondolkozunk, úgy határozzuk meg önmagunkat, törekvéseinket, hogy ezeknek a magas céloknak az elérését és megvalósítását jelöljük ki. Ez a paradigma.
Hasonlót és nem pont olyat létrehozni, ami volt, mert nem lehet olyan mértékben megváltoztatni mindent, mintha azóta nem történt volna semmi. Ezért nem középkor-helyreállításról vagy ehhez képest régebbi korok helyreállításáról beszélünk, hanem egy adaptív átvételről. A paradigma azt fogja jelenteni, hogy mit lehet abból adaptációként, rengeteg változtatással ugyan, de a legfontosabb meghatározó elvek megtartásával átvenni.
Lehet, hogy egy refeudalizációt előkészítve nem használnók a refeudalizáció szót, valószínűleg nem használnók a jobbágyság kifejezést, de a lényegét, nem azt, hogy költözhet vagy nem költözhet a jobbágy, a legalapvetőbb sajátosságait meg kellene tartani, és a mindenkori jelenkor kereteihez, a jelenkor feltételeihez hozzásimulóan kellene adaptálni.
Ilyen szempontból a restaurációs paradigmaválasztás a szellemileg orientálódó ultrajobboldali–ultrakonzervatív szemléletnek alapvető része, és ennek értelmében kellene politikai igényeinket is meghatározni, valamint körvonalazottan kifejteni.