László András
Ember, társadalom, állam
A tradicionális létszemlélet és létfelfogás értelmében egészen más megközelítésben kell beszélnünk mind az emberről, mind az államról, mind a társadalomról, mint amely megközelítésben azok a jelenkori felfogások és szemléletek teszik, amelyek e hármasságot külön-külön vagy összefüggéseikben egyáltalán vizsgálják.
A tradicionális létszemlélet — amely metafizikára alapozott létszemlélet, amely egy természeten túli Principium Principiorumra vezeti vissza minden tételét, általános felfogását és ítéleteit — teljesen másként vizsgálja az ember életének azokat a vonatkozásait, amelyek azt ilyen vagy olyan módon egy kollektívumhoz kapcsolják.
A kollektívum — amelyben az ember él vagy élhet — lehet collectivum sacrum (collectivum sacrale), amikor is a Szellem mintegy „szentségileg” megérinti az egyént, és megérinti az embereket összefogó kollektívumot. A legtöbb esetben azonban nem ez, hanem ennek az ellentéte nyilvánul meg: a collectivum profanum. Ez azt jelenti, hogy az embereket egy szakralitás nélküli — sőt szakralitás-ellenes — benső beállítottság és külső irányulás fogja össze, olyan célok érdekében, amely céloknak nincs transzcendentális vonatkozásuk, és amely célok nem mutatnak túl az ember szorosabb — biológiai értelemben vett — életén, vagyis azon az életen, amely a fogantatástól mintegy a biológiai halálig tart.
A collectivum profanumra az jellemző, hogy céljai mentesek a transzcendentalitástól, hogy döntően olyan céljai vannak, amely céloknak az individuum számára az individuum halálát követően már nincs értelmük. Ha ehhez valaki azt a tételt próbálja hozzákapcsolni, amely szerint bár az individuum számára nincs értelme ezeknek a céloknak, de a kollektívum számára van értelmük, azt kell mondanunk, hogy ez a felfogás érvénytelen, ugyanis a kollektívum perspektíváinak és az individuum perspektíváinak voltaképpen egybe kell esniük. Ezzel nem egy teljes azonosságot követelünk meg, de egy olyan egymásnak való megfelelésnek kell megvalósulnia, amely nélkül sem az individuális élet, sem a kollektív élet — normális keretek között — fel sem fogható és el sem képzelhető. Nem lehet azt mondani, hogy „bár az életem véget ér, a munkámnak, a tevékenységemnek van életemet meghaladó értelme”. Ez egy rendkívül lapos, banális, racionális — voltaképpen szubracionális — és szentimentális beállítása az ember és a saját jövője viszonyának, és az egyes ember és a kollektívum viszonyának. Ha valaki — nem elmélyedve, nem meditatíve, nem egy magasabb rendű megközelítés értelmében, egyszerűen csak néhány pillanatnyi önmegfigyeléssel — megpróbálja ezt a kérdést valóban megközelíteni, azonnal rá kellene jönnie, hogy semmiféle olyan célnak nincs értelme, amely egyértelműen arra alapozódik, hogy az egyén a halálban kioltódik; — vagy amely arra alapozódik, hogy bár az egyén a halálban nem oltódik ki, de a fennmaradása automatikus és szükségszerű.
Ahhoz, hogy az ember — az egyén — fennmaradjon a halálát követően, az életében át kell haladnia olyan fokozatokon, meg kell valósítania olyan fokozatokat, ki kell állnia olyan próbatételeket, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy a halál traumáját és krízisét én- és öntudatát valóban tudatosan fenntartva tudja átélni.
A kollektívum csak akkor lehet collectivum sacrum, ha annak minden tagja számára megteremti az öntranszcenzió feltételeit, ha a kollektívumot alkotó individuumok mindegyike az önmegvalósításra törekszik, és ha az önmegvalósítás számára az individuum a kollektívumban egy szakrális keretet láthat, ha abban egy szakrális keretet akar és egy szakrális keretet valósít meg.
A modern világ az antitradicionalitás jegyében áll. A modern világ szembenáll azzal, ami szakrális, ami tradicionális, ami spirituális, ami isteni, ami megszentelt, ami az önfelülmúlással kapcsolatos — individuális szinten is, kollektív szinten is. A kioltódó individuum a kioltódásra ítéltek kollektívumában csak addig tud tenni valamit, amíg élő embernek mondható, és valóban értékelhetően csak akkor tud tenni valamit, ha önmagát a saját kioltódó természetének meghatározottságaiból — saját kondicionáltságainak köréből — kiemeli. Csakis ezáltal tud tenni egy mozdulatot abba az irányba, hogy az őt magába foglaló és fogadó kollektívum is elmozduljon valamilyen értelemben és valamilyen mértékben arról a pozíciójáról, amely pozícióban felvett irányulás voltaképpen a megsemmisülést veszi célba.
*
Az állam eredeti értelme magasabb, mint a társadalom eredeti értelme. Az ősi collectivum sacrum összefüggésben állt a status sacralisszal (status traditionalisszal vagy status spiritualisszal) és a societas sacralisszal (societas spiritualisszal).
A megszentelt társadalom és a megszentelt állam kettősségében a megszentelt állam a magasabb rendű.
Ha magát a Szót nézzük, a latinban a status azt jelenti, hogy állam, és azt is, hogy állapot, megállás, megalapozottság, megalapítottság. Róma istenkirálya Jupiter Stator, a megállító Jupiter, az állapotalkotó Jupiter, az államalapító Jupiter, aki megállítja a folyamatokat. Az állam mindig összefügg a tengellyel, a két pólussal és a középponttal; a tengely az, ami körül a mozgás folyik, ami körül a mozgást irányítani és uralni tudja úgy, hogy önmagát nyugalomban, megállásban, megállítottságban, mintegy az állapotokon túli állapotban — az eredeti értelemben vett államban — fenntartja.
Az Uralkodó több, mint az állam. Az állam az, amelyben az Uralkodó önmagát megnyilvánítja. Az állam axiális — tehát tengelyszerű —‚ poláris — tehát a pólusok által meghatározott — és centrális — vagyis középponti. Az axialitás, a polaritás és a centralitás az, ami az állam alapja, és egyszersmind az, ami az állam szimbóluma; — és az, amiben a hatalmat birtokló Uralom és Uralkodó önmagát megnyilvánítja. Tegyük hozzá, hogy jelenleg nincsenek tradicionális — vagyis eredeti és tényleges — értelemben vett államok: ma a világon egyetlen igazi állam sincs. Államellenes államutánzatok vannak, olyasvalamik, amelyekben mintha az államban működő apparatus statualis — tehát az állami apparátus — az államtól függetlenül léteznék. Létezik tényleges állami apparátus, de nem létezik igazi állam.
Nyilvánvalóság, hogy a szó eredeti értelmében vett állam — és nem-eredeti értelmében nem beszélhetünk voltaképpeni államról — semmiképpen sem „elnyomó szerv az uralkodó osztály kezében”, mint ahogyan azt a förtelmes és paralitikus Lenin állította. Még az államapparátus sem elnyomó szerv — feltéve, hogy egy normális államot szolgál. Ha az állam nélküli államapparátus nem szolgál normális államot, akkor sem „elnyomó szerv az uralkodó osztály kezében”, hanem egy elnyomó és manipuláló szerv sötét erőket megtestesítő körök hatalmában. Valójában éppen ez jellemző a jelenkorra: apparátusok vannak, állam viszont nincs.
Hozzá kell tenni, hogy a jelenkorban Uralkodó sincs — még kevésbé van, mint állam. Ennek megfelelően a jelenkorban originális értelemben vett nép sincs. Helyette egy konglomerátumot találunk, embereknek egy antiszakrális halmazát — egy torz kollektívumot.
Az említett torz államapparátus úgymond demokratikusan irányítja a kollektívumot — a nép uralmára alapozottan. A görög démosz szó távoli, bár tényleges kapcsolatban van a daimónnal, a démonnal, ez a Sötét Korszakban a kakodaimónnal, a sötétség gonosz démonicitásával való kapcsolatot jelent.
Hangsúlyozzuk, hogy a demokrácia minden további nélkül lehet akár diktatórius is, akár liberálparlamentáris is. Azt szokták mondani, hogy a Kínában felvetett dictatura democratica fából vaskarika — de erről szó sincs. A demokrácia ugyanis semmiféle vonatkozásban nem tartalmazza sem az egyenlőséget, sem az egyenjogúságot, sem a szabadságot. A demokrácia ugyanis kizárólag azt jelenti, hogy abban állítólagosan a nép — a démosz — van uralmon.
Mélyebbre tekintve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy voltaképpen semmiféle demokráciában nem uralkodik a nép. Nem a démosz van uralmon, sőt egyáltalán nincs uralmon, ezzel szemben olyan sötét erők összefonódásai vannak uralmon, amely összefonódások egy sajátos viszonyt — egyfajta korrespondenciát — alakítanak ki a démosz legalacsonyabb rendű — ösztönös szinten mozgó — igényeivel. Ez nem azt jelenti, hogy az ösztönös szinten mozgó igényeket kielégítik, hanem azt, hogy az ösztönös szinten mozgó igényekre valamilyen módon reagálnak; a kielégítés, a ki-nem-elégítés, a megtagadás, a megvonás különböző lehetőségeit érzékeltetik a démosszal. Tehát reagálnak a démoszra, és a démoszt reagáltatják az intézkedésekre.
Magától értetődő, hogy a görög démokratia semmiféle értelemben nem felel meg azoknak az elveknek, amelyek a tradicionalitásból fakadnak. Noha a görög — athéni — démokratiát Ég és Föld különbsége választja el attól, ami a mai értelemben vett demokrácia, még a görög — athéni — démokratia sem felel meg az originálisan tradicionális szemléletnek. Nyilvánvalóan a démosz legsötétebb igényeivel korrespondeáló viszonyt kialakító — ugyanakkor ezeket az igényeket nem kielégítő — sötét és terrorisztikus diktatúrák sem felelnek meg annak, amit a tradicionalitás igényel. Ismétlem, egy demokrácia lehet diktatórius, sőt terrorisztikus karakterű is, és lehet liberál-parlamentáris is — és mind a kettő az antitradicionalitás produktuma. Tradicionális alapon sohasem tehet sem a diktatórius és terrorisztikus értelemben felfogott demokráciát, sem a liberál-parlamentáris demokráciát elfogadni.
A többség szava dönt — mondja az a szemlélet, amelyben a kvantitás uralkodik. A Sötét Kor — mint ahogy ez minden tradicionális alapelvből következik, ahogy ezt a tradicionalitás megfogalmazói meghatározták, és ahogy ezt például René Guénon nagyon eklatánsan kimondta — a mennyiség uralmának korszaka. A mennyiség korszaka, és nem a minőségé. Aki mennyiségi szempontokra alapoz, az álminőségeket vezet be. A mennyiség világában is kell léteznie egy minőség-maradványnak, és a mennyiségi szemlélet világában ez a minőségi maradvány (álminőségi álmaradvány): a többség. „A többség dönt!” — ezt gyerekek mondják ki, ha öten vannak. Es kimondja egy ország, kimondja egy kontinens, és kimondja egy Világ — mint követhető alapelvet.
Hamvas Béla azt írja A láthatatlan történetben — nagyon találóan —‚ hogy a tömeg nem elmegyenge, mint ahogyan a jóhiszemű Le Bon, egy szociológus vélte. A tömeg: a sátáni idióta. Egy sátáni idiotizmus nyilvánul meg a tömegben és a többségben. Ha a demokráciában nem klikkek uralkodnak, hanem tényleg maga a démosz, a demokrácia akkor is démoni, sötét és sátáni. A demokrácia mindig arra alapoz, ami a tömegben sötét, sátáni, vak, manipulálható és változtatható. Valójában nincs olyan tömeg és nincs olyan elv ami ne lenne elfogadtatható, ha kellő ideig és kellő módon manipulálva közlik a tömeggel. Fokozatosan minden elfogadtathatóvá válik — kivétel nélkül minden. És rövid távon mindennek az ellenkezője is, és ennek az — újra más irányba mutató — ellenkezője úgyszintén.
Mondjuk ki, hogy mind az igazi, mind az áldemokrácia az antitradicionalitás egyértelmű, kardinális és kombattánsan megnyilvánuló megjelenési formája. Mondjuk ki, hogy a demokráciának minden liberál-parlamentáris és minden terrorisztikusan diktatórius formája szintén — az előbbiekkel egybehangzóan — antitradicionális, antispirituális, pusztító, romboló, az emberrel és az élettel — de még inkább az életfelettivel és a Szellemmel — szembehelyezkedő társadalmi és állami formáció.
Magától értetődő, hogy — és ez fundamentális tradicionális tétel — az egyetlen olyan forma statualis, amely a tradicionalitásnak megfelel: kizárólagosan a monarchia; a királyság, a császárság, a fejedelemség — tehát a monarchiák. El sem képzelhető és el sem gondolható más államforma, amely a tradicionalitásnak megfelelne. Lehetségesek olyan statualis formációk, amelyek nem mondanak kimondottan ellent a tradicionális alapelveknek, ennek ellenére voltaképpen a monarchia az egyetlen megfelelő államforma.
Az Aranykor kezdeti fázisának korszakát abaszileiának nevezték — ez királytalanságot jelent. Ebből a tényből az antitradicionális szellem akár azt is deriválhatná, hogy a legősibb állapot valamilyen módon ellentétben állt a monarchiával. Ez téves vélekedés lenne, mert az abaszileia korszakában mindenki király volt, mindenki a király rangján állt, és ezért nem volt feltétlenül szükség egy kitüntetett királyra. Ez egyben egy olyan emberi kollektívumot is jelent, amelynek minden tagja kasztfeletti volt, sőt a kasztfelettiség csúcsán állt. Ilyen körülmények között nincs döntő jelentősége annak, hogy van-e kitüntetett uralkodó vagy nincs. Abban az esetben, ha nem áll mindenki a kasztfelettiség csúcsán — már pedig a jelenkorban az emberek zöme a kasztalattiság mélypontjának közelében áll —‚ nem lehet felvetni azt, hogy a monarchiának nincs értelme. A monarchiának a jelenkorban csak abból a szempontból nincs elégséges értelme, hogy az emberek döntő többsége már méltatlan arra, hogy monarchiában éljen. A többség méltatlan és alkalmatlan arra, hogy egy monarchiának megfelelő kollektívumot alkosson, hogy egy monarchiának megfelelő állam kollektívumát képezze.
A Sötét Korszakban hiányzik a szakrális király, a szakrális Uralkodó, amelynek legmagasabb foka egykor az Istenkirály volt. Ez után következett a szorosabb értelemben vett szakrális király — az isteni khriszma által érintett király, akinek az Égtől volt megbízása. Végül az Isten kegyelméből való király, majd az, akiben ez az Isten kegyelméből való királyság valamilyen módon még megnyilvánult — még ha csak elhalványultan, parciálisan, viszonylagosan is. Majd ez is eltűnt, és ekkor — ezzel párhuzamosan, sőt ezt még bizonyos értelemben megelőzően — eltűnt az a kollektívum és az a nép is, amely a király uralma alatt és az arra méltók vezetése alatt mint démosz hierosz nyilvánulhatott meg. A démosz hierosz az a nép, amelynek közvetve — az Uralkodón keresztül — megszenteltsége van; és ez a nép éppen korunkban tűnik el, talán már el is tűnt.
Mindazonáltal még a jelenkorban is a monarchia az egyetlen érvényes államforma. Relatív értelemben vett államforma, mert igazi állam már nincs. Az igazi államnak hamisítványai működnek csupán — apparátusukkal. Ennek ellenére, ha az igazi államnak legalábbis az analógiájára valamit létrehoznának, akkor ez csak monarchikus keretek között lenne elképzelhető. Ha nincs király, ha nincs olyan, akit egy égi khriszmával emeltek a rangjára, akkor legalább egy olyan régens (eredeti kiejtési formájában: regens) léphessen fel, aki ezt a méltóságot valamilyen mértékben megközelíti, és aki addig, amíg az igazi és méltó Uralkodó el nem jön — talán csak egy következő világ-érában —‚ mintegy helyettesíti a tényleges Uralkodót. A régens — de még inkább a regnator — uralkodóként helyettesíthetné a királyt. Erre sincs sok lehetőség a jelenkorban, de csakis ebbe az irányba lehet valamit elgondolni.
*
Ezen a helyen egy igen fontos dolgot kell megemlítenünk: annak a kérdését, hogy az állam és az egyház (bármilyen egyház) elválaszthatók-e egymástól, avagy nem. Erre az önmagukat spirituális beállítottságúnak valló emberek 99%-a azt mondja, hogy a kettőt el kell választani. Ennek ellenére ez a szemlélet tökéletesen szellemellenes. Az államot és az egyházat soha nem lehet és nem szabad elválasztani. Az elválasztás azt jeleni: az egyháztól megvonni a statualiast, és a staualitastól megvonni mindazt, amit az egyház képvisel — a Szellemet és az istenit. Ennek az elválaszthatóságnak soha nem lenne szabad felmerülnie.
Ugyanakkor, — mint mondtuk — a jelenkorban voltaképpeni államok nincsenek. (Ha nagyon nagy engedményeket szeretnénk tenni, azt mondhatjuk, hogy igazi államok igazán nincsenek.) A ma is működő apparatus statualis azt a látszatot kelti, mintha lenne állam, de csakis apparátus van, állam nincs. Az apparátusnak pedig kétségtelenül nem lehet alávetni az egyházat, és az apparátust sem lehet alávetni az egyháznak. A jelenkorban így értelme van egy bizonyos szétválasztottságnak, de amikor ezt kimondjuk — sőt mielőtt ezt kimondanók — ezt a helyzetet interpretálnunk és értelmeznünk kell: hogy miért nem fonódhat össze ma ez a kettő úgy, ahogy az egyébként normális lenne.
A kérdéshez hozzátartozik, hogy az egyház nagyon kevéssé egyház a jelenkorban. Ez a tény külön is aláhúzza azt, hogy az egyháznak nem lehet az államapparátust — az államnélküli államapparátust — alárendelni. Ha a helyzet normális lenne, akkor az állam és az egyház organikus szimbiózisban lenne egymással — elválaszthatatlan szünbiosziszban.
Ha az állam valóban állam és a társadalom valóban társadalom, akkor a társadalom fölött az állam őrködik. Ha a társadalom valóban társadalom — vagyis organikus társadalom —‚ akkor az állammal szintén szimbiózisban van — oly módon azonban, hogy az állam elsőbbsége ebben a szünbiosziszban megmarad.
*
Felmerül a kérdés, hogy van-e jogosultsága a totális államnak. Mondjuk ki azt, hogy a totális államnál magasabb rendű — végtelenül magasabb rendű — az organikus állam, a status organicus. Elfogadható a status totalis is, amennyiben a status totalis: organikus. Tehát az organikusan totális államot tartjuk elfogadhatónak, amely vezetettségében és rendezettségében organikusan katagogikus (felülről lefelé irányuló), céljaiban pedig organikusan anagogikus (alulról felfelé irányuló). A jelenkori — olykor totalitásra törő — államutánzatok esetében egy anorganikus és anagogikus vezetettség, valamint egy szintén anorganikus és katagogikus irányultság tapasztalható. Ezek alsó erők által mozgatott vagy az alsó erők advokációja (mintegy ügyvédi hozzáállása) által vezetett képződmények. Ezekben az államutánzatokban az alsó erők legfelbomlasztóbb céljait klikkeket alkotó „ügyvédek” felvállalják és reprezentálják — a továbbiakban tekintet nélkül arra, hogy ez a széles tömegeknek megfelel-e vagy sem. Ezekben a célokban igazi érték sohasem fejeződhetnék ki. Egy tömeg ugyanis azt meg tudja ugyan állapítani (mint ahogyan a legalacsonyabb rendű ember is meg tudja állapítani), hogy pillanatnyilag mi az, ami a számára mondjuk a legkellemesebb, de azt, hogy mi a számára a legpozitívabb, azt nem tudja megállapítani; — és ez a kettő egyáltalán nem ugyanaz. A legkellemesebbet meg tudja állapítani. Ha például enni akar, akkor enni akar — ezt mindenki tudja, és ezt úgy nagyjából egy kollektívum is tudhatja. Ha nincs pénz, akkor több pénzt akar. Azt azonban, hogy mi a pozitív a számára, egyáltalán nem tudja — halvány sejtelme sincs erről. Annak, ami pozitív transzcendentális perspektívái is vannak; — és mikor azt mondom, hogy „is”, akkor ezzel egy engedményt teszek, mert voltaképpen csak transzcendentális perspektívái vannak. Azt, hogy mik a tényleges pozitívumok, nem tudja megállapítani olyasvalaki, akinek az életében a transzcendentalitás nem játszik meghatározó szerepet.
Nyilvánvaló — és ezt nem győzzük hangsúlyozni —‚ hogy a liberál-parlamentáris demokráciával szembeállított terrorisztikus és diktatórius formák sem jelentenek megoldást. Ezeknél is felvállalják az advocatio értelmében a nép igényeit. Ezeket az igényeket ugyan nem teljesítik, de valamilyen módon ezekre mégis megfelelően reagálnak.
Tételezzük fel, hogy a nép igényeit valóban teljesítenék, és így egyszer bekövetkeznék a világon az ideális demokrácia (az, ami még soha nem volt); amikor ezt semmi nem manipulálja, sem pénz, sem más egyéb. Lehetséges, hogy az lenne a legszörnyűbb formáció, amit eddig az ember a Földön megélt. Ez ugyanis teljesen anarchisztikus lenne. Ha az úgynevezett szabadságot a végletekig fokozzák, az mindig anarchisztikus, tehát mindig terrorisztikus. És ha a szabadságot végletesen elfojtják, az is mindig terrorisztikus. A szabadság fokozása és elfojtása végül ugyanoda konkludál, mert Sötét Korszak van, mert a világ és az ember elsötétült állapotban van.
Az abaszileiában az ember — akár uralták, akár nem — megmaradt a fény állapotában. Ma pedig vagy egy apparátus diktatúrájának a terrorja következik be, vagy — a másik végletként — egy anarchisztikus terror; — és a kettő között praktikusan nincs semmi különbség.
A társadalom csak akkor lehet organikus, ha fölötte egy organikus — akár organikusan totális — állam uralkodik, és a társadalom csak akkor lehet organikus társadalom, ha hierarchikusan tagozott; mondhatjuk, hogy egy hierarchikus gradualitás — egy hierarchikus létfokozatiság — értelmében tagozott.
Persze ez a szemlélet homlokegyenest ellentétes azzal, amit a jelenkori emberbe csecsemő korától belevertek. Ez azonban a legkevésbé sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy kimondjuk azokat az elveket, amely elvek érvényes elvek, és amely elvek végképp nincsenek tekintettel arra, hogy az embert hogyan manipulálták élete során.
Eredetileg (ez mindig azt jelenti, hogy legalábbis egy az eredethez, az archaicitáshoz közelebbi állapotban, ha nem is magában az archaicitásban) az ember testileg—lelkileg—szellemileg olyan individuális és kollektív egységet alkotott, amelyben a testi síkon megvalósuló örökletességek, a lelki és interinkarnatív örökletességek, valamint a transzcendentális eredetek korrespondenciája tökéletesen harmonikus volt. Eredetileg mindenki oda inkarnálódott, ahová lénye szerint inkarnálódnia kellett. Ez bizonyos értelemben most is így van, de akkor tiszta és pontos képletek voltak. Tehát egy bráhmana családba olyan inkarnálódott, aki mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg megfelelt a bráhmana alapvető karakterisztikumainak; — soha máshová nem inkarnálódott, és aki oda inkarnálódott, az soha máshová nem kerülhetett volna. Ez éppúgy igaz volt a ksatrijára, a vaisjára, a súdrára, a csandalára is. Mindenki testileg, lelkileg, szellemileg olyan helyre inkarnálódott, amely hely az ő testi—lelki—szellemi hordozójaként a leginkább megfelelt. Oda inkarnálódott mindenki, ahová lénye szerint való volt — és ezek tiszta képletek voltak.
Ma egy lénye szerinti bráhmana — bár ma ilyen nem nagyon van, de tegyük fel, hogy egy potenciális bráhmanáról van szó — szörnyű körülmények közé inkarnálódhat, mert ez valamilyen szempontból — az akadályok és az előnyök sajátos eloszlása folytán — neki valamilyen mértékben mégis előnyös lehet. De ez már nem tiszta képlet. Valójában — sajátos karmabandha-szövevények alapján — most is mindenki oda inkarnálódik ahová való, de ez a tiszta formációknak már nem feleltethető meg. Így elképzelhető, hogy ha egy családban van öt testvér, ezek közül egy potenciális bráhmana, egy potenciális ksatrija, egy potenciális vaisja, egy kvázi-súdra és egy, aki tulajdonképpen a pancsakának felel meg. Ha még egy hatodik testvér is van, az lehet, hogy avarna. Ma ez minden további nélkül elképzelhető, az organikus megfelelések korában azonban az ilyesmi képtelenség lett volna.
Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a bráhmana princípium vagy a ksatrija princípium ma éppúgy érvényes, mint bármikor volt — ezek egy árnyalattal sem érvénytelenebbek. A hordozókkal kapcsolatos tisztázottság az, ami elveszett. Ez azt jelenti, hogy a kasztok megnyilvánulási keretei inognak meg. Ezek a keretek már igen rég, már a történelmi Buddha korában — tehát mintegy 2500 éve, a kritikus, Kr. e. 510-es (-509-es) év körül — alaposan meginogtak. Ez nem jelenti azt, hogy például Indiában a kasztok ma már teljesen elvesztették volna az érvényüket. 2500 év telt el, és még mindig van érvényük. Bár generálisan lehetséges, hogy a bráhmanák már nagyon kevéssé bráhmanák, ugyanakkor az ötödik réteghez kapcsolódók körében azért potenciális bráhmanákat ma sem igen találhatunk. A magasabbak lecsúsztak, és az alacsonyabbak szintén tovább csúsztak, és nem léptek feljebb.
*
Nyugat — értve ezen azt, hogy a Kheopsz vagy Hufu piramis csúcsán átmenő délkörtől nyugatra (ez a délkör egyébként Szentpétervár tájékán is áthalad) — valamilyen értelemben valóban a lenyugvással és a lehanyatlással összefüggő része a világnak, vagyis az a része, ahol a Sötét Korszak előbb érvényesül, mint másutt. A Sötét Korszak, persze mindenütt érvényesül, Nyugaton is, Keleten is, Északon is, Délen is, de mégis, Nyugaton mintegy előbb.
Nyugaton a tiszta kaszt-formációk szinte már a prehisztorikus időkben meginogtak. A maradványaik ugyanakkor még sokáig tapasztalhatók voltak, olykor egészen magasrendű maradványokként. A római patríciusok például egy olyan kasztnak az utó-képviselői voltak, amelynek a tagjai egyszerre voltak bráhmanák és ksatriják, és egy rendkívül magasrendű és ősi, mélyen archaikus egységet képviseltek — elhalványult és alászállt formában, de azért egyáltalán nem méltatlanul. Azoknak a patríciusoknak a többsége, akik a genseknek — Róma alapító dinasztiáinak — a képviselői voltak (ezek élesen megkülönböztetendők a későbbi, kinevezett patríciusoktól), valamilyen szinten ezt az eredetet reprezentálták; — nem mindegyik, és nem mindig, és nem feltétlenül, de valamilyen mértékben kétségtelenül.
Kasztokat nem lehet mesterségesen létrehozni. Mégis azt lehet mondani, hogy az európai, az ókori—középkori—koraújkori polgárság valamilyen mértékben és értelemben az originális vaisjának egy elhalványult állapotát jelentette. A harcos nemesség valamilyen összefüggést mutatott a ksatrijával, és a papság szintén halvány összefüggést mutatott a bráhmanával.
Egyes papok (és ebben az esetben a szerzetespapság is ide tartozik) reprezentáltak ugyan valami bráhmana-szerűséget, és voltak közöttük egészen kimagasló személyiségek is — bár kevesen —‚ ez azonban nem tette lehetővé, hogy egy tényleges örökletes kasztformáció létrejöhessen.
Az, hogy a papi nőtlenséget kötelezővé tették, az két princípiumnak az összekeveredéséből származik. A pontifikális papi kvalitásnak és a monasztikus szerzetesi kvalitásnak tehetséges fúziója: a monasztikus papság (a szerzetes-papság). Ezt azonban nem lehet okvetlenül és feltétlenül kiterjeszteni a papság egészére. Ha a papok csak papi családokból házasodhattak volna, akkor ezeknek a családoknak lehettek volna olyan karakterisztikumaik (ha halványan és másodlagosan is), amelyek megfelelőbb bázist jelentettek volna papi kvalifikációkkal rendelkező emberek számára az inkarnációk tekintetében. Igaz, hogy egy ilyen értelemben vett papság nagyon kevéssé reprezentálta volna (akár elhalványodott késői változatként) az eredeti bráhmanát, de ez valamilyen — valószínűsíthetően igen csekély — közelítést talán mégis eredményezett volna. És itt kell megjegyeznünk, abban, hogy a nem-szerzetes papság nem nősülhetett, egy antitradicionális beavatkozást kell felfedeznünk, annak a szándéknak a működését, amelynek az volt a célja, hogy még utánzat formájában se létezhessen bráhmana kaszt — még halvány utánzatként sem.
Volt azonban Nyugaton egy olyan lehetőség, amely az aszkétikus életformát és a lovagi életformát összekötötte. Ebben a lovagi—aszkétikus irány- vonalban — amelyet kevesen képviseltek — megvolt az a lehetőség és irányultság, hogy az originális kasztfelettiséget helyreállítsák. Semmiféle más társadalmi csoport nem volt, amely ezt a lehetőséget ténylegesen hordozta volna, csakis a lovagi—aszkétikus irányvonal. És éppen ezt az irányvonalat próbálták meg a leginkább háttérbe szorítani, akkor is, amikor ennek valamilyen módon még tényleges jelentősége volt, vagy akár napjainkban is, amikor már ezeknek nincs igazi hatékonysága — csak valamilyen lefokozott karitatív szinten. Emlékezetes például, hogy VI. Pál milyen mérhetetlen ellenszenvvel és gyűlölettel viseltetett a Máltai Lovag- rend iránt. Főként XXIII. Jánostól kezdődően a pápák ellenszenvvel viseltetnek minden iránt, ami valamilyen magasrendűséget igazán képvisel.
*
A Kali-Yuga ezen előrehaladott fázisában már nem lehet a társadalmat visszavezetni önmagához — vagyis a saját organicitásához. De az emberekben még fel lehet ébreszteni olyan illuminatív lehetőségeket, amelyek kijelölik, hogy merre kellene vezetni a világot és az embert. A megfelelő cél elérésének nincs sok praktikus reménye, de még feltétlenül vannak bizonyos lehetőségek.
Mint több ízben mondottuk, akkor is meg kell tenni minden szükséges lépést egy bizonyos irányban, hogyha ennek a sikere egyáltalán nem látszik biztosítottnak. Egy benső és személyes — de személyfeletti célt hordozó — törekvés szempontjából ugyanis ezek a lépések értékesek lehetnek. Valószínűbb, hogy nem hoznak eredményt a külső világban, de ha valaki egy benső utat követ, és külső útként — mintegy rituálisan — azt választja, hogy a világon valamit változtat, akkor erőfeszítései — a külső sikertelenség ellenére — valamilyen benső előbbrejutást eredményezhetnek. Többről nincs szó, és ez — úgy tűnik — kevés. A kijelölhető legmagasabbrendű célokhoz viszonyítva természetesen nagyon kevés. De ahhoz viszonyítva, amit a Kali-Yugában egyáltalán tenni lehet, mégsem kevés.
Meg kell tenni mindent, akár van a megvalósulásra remény, akár nincs, és ha egy benső szellemi út követése mellett tesz valaki, akkor — legalábbis ezen a benső úton — előbbre tud jutni.