László András
1956
Mindenekelőtt tekintsük át, hogy milyen forradalmi alaplehetőségek fordulhatnak elő. Az első a legritkább és legvalószínűtlenebb – egyszersmind az egyetlen igazán pozitív – lehetőségpárost jelenti, azután a negativitásnak megfelelően fogok lefelé haladni. A különböző forradalmak, ellenforradalmak megnevezései a következők:
1. Revolutio conservatrix ultra-dextra – konzerváló ultrajobboldali forradalom
2. Contrarevolutio conservatrix ultra-dextra − konzerváló ultrajobboldali ellenforradalom
3. Revolutio inconservatrix contra-sinistra − nem-konzerváló ellenbaloldali forradalom
4. Contrarevolutio inconservatrix contra-sinistra − nem-konzerváló ellenbaloldali ellenforradalom
5. Revolutio destructrix sinistra – felbomlasztó-romboló baloldali forradalom
6. Contrarevolutio destructrix sinistra − felbomlasztó-romboló baloldali ellenforradalom.
Természetesen ezek közé beékelhetők különböző átmeneti variánsok. Ez a hat alaptípus, amire vissza fogunk térni.
Most tekintsük át Magyarország helyzetét 1945 és 1956 között. Ugyan foglalkoztunk már ezzel, de egy visszatekintés nem árt. Először is fogalmazzuk meg az alaptételünket: Magyarország ellenséges megszállás alá került. Azért hangsúlyozom annyira ezt a nyilvánvalóságot, mert gyakran megszállásról beszélnek és nem teszik hozzá az „ellenséges” jelzőt. Magyarország ellenséges megszállás alá került, méghozzá a legalacsonyabb rendű ellenséges ellenség megszállása alá. Az ország teljes mértékben elveszítette szuverenitását. Annyira elveszítette, hogy annak a rendszernek egyik, nem élvonalbeli, de igen sötét körülmények között jeleskedő exponense, Farkas Vladimir azt mondta, hogy Magyarország 1945 februárjában a németek által erősen uralt területeken jóval nagyobb szuverenitást élvezett, mint bármikor a szovjet megszállás alatt. És ezt az ő oldaláról mondta, a sötétség oldaláról. Ugyanis az ország 1944 márciusától nem megszállás alá, hanem német katonai jelenlét alá került, amit úgy kell felfogni, mint a szövetséges katonai jelenlétét. Mert a szövetséges katonai jelenlét és az ellenséges megszállás között óriási különbség van. Óriási elvi és gyakorlati különbség, amit általában el szoktak felejteni. Tehát Magyarország csak a szovjet megszállás alatt veszítette el a szuverenitását, méghozzá olyan mértékben, mint – joggal mondhatjuk – történelme folyamán még soha. Éppen hogy nem olvasztották a Szovjetunióba. És ez megfontolás alapján történt, ugyanis a Rákosi–Gerő–Farkas-féle klikk, akárcsak Csehszlovákiában Klement Gottwald és másutt mások, felajánlották, hogy beolvadnak a Szovjetunióba. Ezt a Szovjetunió legfelsőbb vezetősége azonban rövid megfontolás után elvetette, tekintettel arra, hogy sokkal jobban megfelelt neki, ha a peremén, általa teljesen uralt, de a korpuszba nem épített államok, állam-utánzatok léteznek. Ugyanis, ha ezek beépülnek magába a Szovjetunióba, akkor a felbomlasztása erősen valószínűvé vált volna.
Magyarországon tehát semmiféle állam és állami élet valójában nem létezett. Ezek látszólagos dolgok. De nem csak hogy nem létezett, nem volt jogalap sem arra, hogy létezzék. Ugyanis, bármily furcsán is hangzik, Magyarország de iure a mai napig hadiállapotban van, például az Egyesült Államokkal, Angliával és amennyiben Oroszország a Szovjetunió jogutódjának tekinti magát, Oroszországgal is. De facto fegyvernyugvás van, mert azoknak, akik a fegyverszünetet aláírták, nem volt jogosítványuk arra, hogy aláírjanak ilyet. A magyar állam tulajdonképpen megszűnt azáltal, hogy az országot elfoglalták, hogy az ország vezetőit elfogták és meggyilkolták (hogy az ország tényleges jogkörrel felruházott politikusait részben meggyilkolták, részben börtönbe vetették). Vagyis nem volt senkinek jogosítványa arra, hogy a fegyverszünet aláírásához hasonló ügyekben eljárjon. Az ellenség által kreált nemzetgyűlés nem nemzetgyűlés, az ellenség által kinevezett és jóváhagyott kormány nem kormány. Mondhatjuk, hogy a magyar államot egyszerűen meggyilkolták azáltal, hogy az állam felelős államférfiúit elfogták és megölték. Hiszen bíróságoknak nem tekinthetők azok, amik elé a vezetőket állították, mivel pontosan meg volt határozva, hogy egy minisztert, például egy miniszterelnököt, milyen módon lehet bíróság elé állítani. Parlamenti bíróság elé lehet állítani, miután megfosztotta a parlament attól a pozíciótól, amiben volt. Magyar parlament azonban nem létezett. A magyar parlament képviselőházának elnöke, Tasnádi Nagy András börtönben volt és életfogytiglanra ítélték. A felsőház elnöke, Rácz Jenő börtönben volt, életfogytiglanra ítélték, és így tovább. Az országgyűlés működését megbénították, az ellenség által megszállt területen választási komédiát tartottak, aminek révén létrejött egy jogosítványok nélküli, úgynevezett ideiglenes nemzetgyűlés, egy úgynevezett kormány, amelynek minisztereit a Szovjetunió jelöltette és neveztette ki. Tehát ilyen értelemben Magyarország mint működő, élő állam megszűnt.
Aki emlékszik azokra az időkre, mert élt akkor és emlékezik, az emlékezhet arra, milyen világ volt itt 1945-től. Mindazonáltal az emberekben élt egy állandó remény, hogy ilyen nincs, hogy ez nem tarthat sokáig, hogy képtelenség, hogy ez sokáig tartson, kizárt dolog. És valamilyen rejtélyes oknál fogva a nyugati hatalmakban bíztak. Pedig a nyugati hatalmak már az I. világháború után, az Entente Cordiale esetében megmutatták, milyen szándékokkal vannak Magyarországgal szemben, és ezek nem voltak jó szándékok. Itt is teljes mértékben cserbenhagyták. Mint ellenséggel bántak el.
Nos, 1945 óta napjainkig nincs kormány. Napjainkig, mert amíg az egyik a másikból eredezteti magát, addig nem lehet jogosult kormány. Magyarország a saját legitimitását úgy nyerhetné vissza, ha elvágná azokat a kötelékeket, amelyek a megszállás végéig tartó rendszerhez kötik. Addig, amíg tulajdonképpen ezeket hurcolja magával, addig illegitimitást is magával hurcol, addig törvénytelen jogtalanságot hurcol magával.
1953-ban, Sztálin halálát követően, a moszkvai vezetés – élén azzal, aki Sztálin életében is a voltaképpeni vezető volt – Lazar Mojszejevics Kaganoviccsal, arra az elhatározásra jutott, hogy bizonyos lazításokat kell véghezvinni a megszállt országokban, így Magyarországon is. Arra, hogy a dolgot nem célszerű a végletekig srófolni, hogy enyhe, kismérvű lazítást kell végrehajtani. Ez bizonyos személyek átrendezésével járt együtt. Nem megbuktatásával, átrendezésével. Nagy Imrét jelölték ki miniszterelnökké. Nagy Imre – aki itt látszólag a másodélvonalban mozgó politikus volt 1953-ig, bár időnként erősen kiemelt volt a pozíciója – viszonylag joviálisabb, emberszabásúbb külső megjelenése alkalmassá tette őt arra, hogy vele csinálják meg ezt a valójában és lényegében nem is létező fordulatot. Nagy Imrével, akit ma nemzeti hősként szoktak tisztelni.
Először is nézzük meg, ki volt ő. Hadifogságba esett a háborúban. Amikor a forradalom kitört, akkor a hadifoglyok egy része beépült a forradalomba, és beépült a forradalmi biztonsági szolgálatba, a CSEKA-ba. Tehát Nagy Imre a kezdet kezdetétől, az 1917-es időktől csekista volt, a CSEKA embere. Amikor a cári család védelmére nem tartották célszerűnek, hogy orosz őrség őrizze a cárt, mert arra rendkívül nagy benyomást tett a cár jelenléte, hadifogoly csekistákkal váltották le az eredeti orosz őrséget. Ily módon került Nagy Imre is a csekisták közé, azok közé, akik később meggyilkolták a cári családot. Nagy Imre véges-végig a CSEKA, és annak az utóda, az OGPU, a GPU, az NKVD magas rangú, magas pozícióban levő embere volt. A legfélelmetesebb vezetője e szervezeteknek, aki minden elődjét elintézte, Berija volt. Nagy Imre kimondottan Berija emberének számított. A benső köréhez tartozott, és amikor Magyarországra jött, Berija exponenseként jött ide, oly módon, hogy Rákosi – mint fel is jegyezték – tulajdonképpen két embertől félt: az egyik Gerő, aki a titkos párthierarchiában a felettese volt, a másik Nagy Imre.
A titkos párthierarchia magyarországi – nem magyar – legfőbb vezetője Varga (Weissfeld) Jenő volt, a második Gerő (Singer) Ernő, a harmadik pedig Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. A harmadik. Külön vonalat képviselt a Nagy Imre vonal. Rákosi azért tartott Nagy Imrétől, mert a titkos párthierarchiában nem állt ugyan felette, de a Berija-vonalon, az NKVD vonalán Berija ellenőrzését részben Nagy Imre hajtotta végre. Egy időben belügyminiszter volt és Péter Gábor felettese. Kegyetlenebbnek számított Péter Gábornál abban az időben. Ál-joviális kinézete miatt, vele hajtatták végre, rajta keresztül az úgynevezett enyhítést, így a tompa elméjű emberekben az merült fel, hogy ő tulajdonképpen jó ember volt.
Kétségtelen, hogy 1953-ban bizonyos mérvű enyhítést, lazítást hajtottak végre. Lazítást azután, hogy Berijának volt egy hatalomátvételi kísérlete, amit meghiúsítottak. Beriját megölték, embereit háttérbe szorították. És akkor Nagy Imre másik pártfogója, Malenkov, aki saját vesztét is érezte, hirtelen szembefordult Nagy Imrével, és azt mondta, kezd a saját elgondolásai szerint működni, félre kell állítani. Meg is történt. Ettől függetlenül abban az időben Nagy Imre még élvezte a Szovjetunió bizalmát, ha sokkal kisebb mértékben is. Akkor Rákosit megint kicsit előtérbe tolták, illetőleg Rákosinak és Gerőnek egy kreatúráját, Hegedűs Andrást.
Magyarországon 1953 és 1956 között többütemű lazítás-megszorítás, lazítás-megszorítás műveletek követték egymást. Nehezen volt áttekinthető. Például Rákosi a leváltása előtt ismét nagy megszorításra készült. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy ezek önálló műveletek. Nem voltak önálló műveletek. Mindegyik magyarországi exponensnek volt egy moszkvai patrónusa, és a patrónusok titokban összehangolt, de látszólag teljesen kaotikus utasításokat adtak különböző embereknek. Rákosi más utasítást kapott, mint Gerő. Rákosi azt az utasítást kapta bizonyos helyről, hogy most új, kemény vonalat vezessen be, és utána ezt valahonnan lefújták. Ezek megtervezett dolgok.
Egy Golicin nevű vezető személy az NKVD-ben, akinek sikerült kimenekülnie Nyugatra, azt nyilatkozta egyszer, hogy a világ itt nagyon sok megtévesztésen ment keresztül, például a Jugoszláviával kapcsolatos ellentét a háttérben nem is létezett. A Szovjetunió rengeteg mindenfélét Jugoszlávián keresztül szerzett be Nyugatról. Tehát az ellentét teljesen látszólagos volt, és ezen ellentét vonatkozásában Golicin Lenint idézte. Lenin egyszer azt mondta gúnyosan, hogy a politika világa annak számára, aki a titkos összhangzatot nem ismeri, olyan, mintha egy hangzavar lenne. Aki ismeri, az tudja, hogy a hangok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. E látszólag megmagyarázhatatlan, ellentétes tények és folyamatok.
Tehát Magyarországon egyfolytában egy megszorítás-lazítás, megszorítás-lazítás ment végbe egészen 1956 nyaráig, amikor is újra lazítás következett, ami a terrorisztikus rendszerek esetében mindig veszedelmes. Nem akkor robbannak ki a dolgok, amikor valami a legszigorúbb, hanem akkor, amikor felengedik, vagy kezelhetetlenné válik ez a valami. Valószínű, hogy itt a háttérből bizonyos szovjet körök akartak is valamit csinálni, valamilyen kisebb káoszt, amit azután felhasználhattak volna a legkülönfélébb dolgokra, például egy szigorításra. Akartak valamilyen szigorítást, de ez nagy mértékben másképp történt.
Tulajdonképpen 1956. október 22-én kezdődtek el a folyamatok, de ezeket általánosan még nem lehetett tapasztalni. Csak azok tapasztalták, akik éppen például a Műszaki Egyetemen voltak. Másnap azonban – emlékszem rá − bár Pesten semmi sem volt, Budán már kisebb cédulák voltak felragasztva a házfalra, fára, hirdetőoszlopra, mindenfelé, melyeken különböző pontokban követelések szerepeltek.
Az eseménytörténeti dolgok ismeretesek. Megindult egy folyamat, ami estére, amikor összegyűltek a parlament előtt, érezhetővé tette, hogy az egybegyűltek már nem akarják tovább megtartani a rendszert. Akkor Nagy Imre – először ott – megjelent. Erdei Ferenc is kidugta a fejét, és kezdett beszélni, de több százezer ember volt már, akik kórusban skandálták, hogy „Hazudtál már eleget, hazudtál már eleget”, s végül Nagy Imrét követelték. Megkérdezte a körülötte állóktól, hogyan szóljon a néphez. Mondták neki, hogy akárhogy szólhat, de azt ne mondja, hogy elvtársak. Erre: „Kedves elvtársak” – mondta. Úgyhogy első megnyilvánulása egyáltalán nem váltott ki nagy rokonszenvet.
Az éjszaka folyamán tulajdonképpen kirobbant a felkelés. Késő este, éjszaka. Mi volt ez a felkelés? Ugye a kommunisták azt mondták, ellenforradalom. A kommunisták azért mondták azt, hogy ellenforradalom, mert a szemükben az ellenforradalom nem egy ténynek a megnevezése volt, hanem tulajdonképpen mindazon erőmegnyilvánulások összefoglaló neve, ami ellenük irányult. Kétségtelen, hogy a történelem nagy véres forradalmai mind baloldali forradalmak voltak, és az ezek ellen fellépő jobboldali erők mind ellenforradalomként jelentek meg. Én sokáig erősen hajlottam arra, hogy ellenforradalomnak nevezzem 1956-ot, csak éppen más megközelítésből, mint a kommunisták. Erősen hajlottam arra, hogy az ellenforradalmon egy pozitívumot értsek, egy szent ellenforradalmat – ahogyan Zadravecz István címzetes püspök mondta annak idején, még 1919 végén. Sokáig hajlottam arra, hogy egy szent ellenforradalmat lássak 1956 eseményeiben, és az említett értelemben használjam a szót. Az ellenforradalomnak mindenesetre jobb és pozitívabb hangzása volt. Hogy mégsem használtam rendszeresen a kifejezést, annak oka, hogy állandó és hosszas magyarázatot igényelt volna minden alkalommal, tekintettel arra, hogy azt hitték volna, én a kommunisták értelmezése szerint használom a szót. Valóban arra vonatkoztattam volna, amire a kommunisták, mert a kommunizmusban van egy permanens baloldali forradalmi elem, és ez ellen jobboldali ellenforradalom lépett fel. Ez eddig rendben van, de állandóan el kellett volna hosszasan és alaposan magyaráznom, hogy én ezt nem úgy közelítem meg, mint a kommunisták, mert számomra nem egy negatívum, hanem egy pozitívum. Bár időnként most is szívesen használom az ellenforradalom megjelölést, olyan alkalmakkor, amikor alkalmam van arra is, hogy az interpretációmat ezzel kapcsolatban elég részletesen megtegyem, mostanában inkább a szabadságfelkelés és szabadságharc kifejezést használom.
Visszatérve a forradalom és ellenforradalom hat alapformájára és elképzelve az átmeneteket: tulajdonképpen mi ment végbe akkor? A felkelésben magában nem vett részt az utolsó két definíciónk. Bár a felkelés kezdetének még volt egy baloldali felhangja, tehát voltak baloldali hangok, ezek azért nem sorolhatók az alsó pároshoz, azért, mert egy még keményebb és vadabb baloldal ellen irányultak. Ebben a vonatkozásban e baloldalról baloldalra menő oppozíció tulajdonképpen kezdő fázisa volt egy jobbratolódásnak. Pontosan úgy történt, ahogy itt 1989-ben a kommunisták elmondták – mármint azok, akik még a Pozsgai-féle irányzattal is elégedetlenkedtek –, egyre inkább ellenforradalommá vált, csak persze másképp értelmezve. Népfelkelésként indult, de egyre inkább ellenforradalommá vált. Egyre inkább jobboldalivá vált, való igaz. És ez nagy értéke volt, hogy egyre inkább jobboldalivá vált. Valóban napról napra tapasztalni lehetett, hogy az egész megmozdulás, ha úgy tetszik, egyre ellenforradalmibb és egyre jobboldalibb volt. Ha még eltartott volna egy ideig, egészen jobboldali lett volna. Tehát meglehetősen ebbe az irányba haladtak a folyamatok.
A revolutio destructrix sinistra és a contrarevolutio inconservatrix contra-sinistra megjelent a háttérben, es azután hozzákapcsolódott a szabadságharc és a szabadságfelkelés leveréséhez. Megjelent-e vajon a felső kettő tisztán? Tehát a revolutio conservatrix ultradextra és a contrarevolutio conservatrix ultradextra. Teljesen tisztán nem jelent meg, de teljes tisztaságban tulajdonképpen még soha nem jelent meg, sehol. Viszont a vonásai azért határozottan megjelentek. Mind a kettő. A contrarevolutio conservatrix quasi ultra-dextra a baloldali forradalmi attitűddel rendelkező forradalmi kommunista rendszer ellenében, a revolutio conservatrix quasi ultra-dextra pedig mint a szabadságfelkelés egyik jelentős kibontakozó-kibontakoztató komponense. Ha tovább tart, mindenesetre még sokkal inkább kibontakoznak ezek.
Azoknak az időknek az átélése, és azoknak az időknek a jellege, egészen rendkívüli volt, olyan, mintha a klíma megváltoznék. Mintha változások mentek volna végbe a fizikaiba lemenő atmoszférában. Más volt a levegő. Szubsztanciálisan más volt a levegő. Egészen, alapvetően más.
Bár abban az időben a magyar nemzet színe javának jelentős részét már meggyilkolták, és börtönben haltak meg, még mindig, bármelyik szélsőjobboldali kormány teljes garnitúrát ki tudott volna állítani politikai tisztviselőkből és köztisztviselőkből is. Tehát teljes minisztériumokat lehetett volna felállítani. Minden közhivatalt fel lehetett volna állítani, hozzáértő emberekkel. Az 1945-ig uralkodó politikai pártok mindegyike, külön-külön és együttvéve is teljes kormányzati garnitúrát tudott volna felállítani. Ez 1989-re megszűnt. Eltűntek az emberek: meghaltak, nagyon megöregedtek, beteg öreg emberek lettek, elkallódtak.
Itt, akkor engedtek úgynevezett sokszoros idézőjelbe tett rendszerváltozást – ami végül is nem volt az –, amikor már semmi remény nem volt arra, hogy egy igazi visszatérés megvalósulhasson. Hiszen az egykori emberek zöme már nem él, vagy nagyon öreg. Aki él, abból már nagyon kevés van. Egy-két emberrel már nem lehet változtatást csinálni. Teljesen kicserélődött a lélek. Teljesen kicserélődött.
Az egész kommunista rendszernek a legszörnyűbb bűne, hogy végrehajtott és végre tudott hajtani egy olyan lelki-szellemi deformációt, amiről nem lehetett elképzelni, hogy végre tudja hajtani, mert mindenki azt mondta, hogy hatástalan marad. És nem maradt hatástalan. Végbement. Deformálta a lelki-szellemi habitusát az embereknek. Ma már elszórva maradt egy-egy ember, akiben felébreszthetők a régi elvek és eszmék. Akad most is, mindig fog akadni, de kevés. Nagyon kevés az ilyen ember.
Van alkalmam ismerni valamennyire a magyar jobboldali politikai emigrációt. Ennek az élvonalából is egymás után halnak meg az emberek, akik számítottak, akik akkor valóban valakik voltak. Akik a mostani reprezentánsai azoknak az elveknek, már nem azok.
1956-ban még két dolog jelent meg. Először az, hogy a magyarok akkor heroikus lelkülettel harcoltak, páratlan lelkülettel harcoltak, bár rövid ideig. És utána ez összeomlott. Emlékszem, ugye november elején még öldöklő utcai harcok, csaták folytak. November második felében pedig a Boráros téren egy 150 centiméter magas szovjet katona terelgette az embereket, aki egyedül volt. Ott terelgette, és ott terelődtek az emberek. Két héttel korábban a gyermekek is hősiesen harcoltak a szovjet csapatok, tankok ellen, utána pedig olyan lelki összeomlás következett be, hogy már terelhetők voltak.
Azért az emlékek még ott éltek bennük, de ma már az emlékek sem élnek ott. Pontosabban, vannak emberek, akikben élnek, ám azok kevesen vannak, és a sötét erők reprezentánsai nagyon is tudják, hogy kevesen vannak.
Egyrészt tehát a harcban megnyilvánuló, valóban a heroicitás vonásait mutató embereket lehetett látni1, egy olyan jobboldali elszántságot, ami Európában példátlan volt, másrészt egy restaurációs törekvés meglétét is észre kell vennünk. Ezt lehetett tapasztalni, ez volt jelen. Érezhető, tapasztalható, kitapintható volt. Persze addig, amíg november negyedike be nem következett, amiről külön szólnék majd néhány szót. Amíg bekövetkezett, addig megvolt az emberekben az a remény – kicsit beárnyékolt, de remény –, hogy itt ismét visszaállnak még a régi állapotok: az 1945 előtti állapotok fognak ismét megelevenedni. Ez nagyon erősen jelen volt.
Nagy Imre, ha nem verik le a szabadságfelkelést, ha nem kezdik leverni, egykét napig maradhatott volna még „miniszterelnök”. A miniszterelnököt mint szót idézőjelbe teszem ilyenkor. Egy-két napig maradhatott volna. Ugye, ez vasárnap történt; szerdánál tovább nem maradhatott volna, és egyre jobboldalibbak kerültek volna élre. Csütörtöknél vagy pénteknél tovább itt Nagy Ferencet sem lehetett volna elfogadni.
Egy pillanatig sem szabad elfelejteni, ha különböző hármasságokban gondolkozunk, hogy a Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Varga Béla hármas bizonyos tekintetben vetekedett a Farkas–Gerő–Rákosi hármassal. Vetekedett – bizonyos tekintetben. Mert ettől a hármastól, az utóbbitól nem lehetett mást várni, csak azt, mi ugyebár a lényegük. De Nagy Ferenc, Tildy, Varga esetében gondolni lehetett volna, hogy hátha valami kis magyar érzésnek az utolsó szikrája felébred bennük… Hát nem ébredt fel. Nem ébredt fel bennük semmi. Nagy Ferenc hencegett azzal, hogy sehol nem végeztek ki annyi háborús bűnöst, mint Magyarországon. Őt, amikor kiment, az igazi jobboldali magyar emigráció soha nem fogadta el. Mert itt aztán kimentek ’47-esek, mint Pfeiffer Zoltán, aki képviselő és politikai ügyész volt, úgyszintén Sulyok Dezső − aki, akárcsak Pfeiffer − képviselő és politikai ügyész volt, és hasonlók. Ki Nyugatra, és ők is részt akartak venni a dolgokban, de nem vehettek részt. Hiszen kint még ülésezett a magyar országgyűlés maradványa, Altöttingben. És az az országgyűlés, ami Altöttingben ülésezett, jobbra állt Horthytól. És ezek, Nagy Ferenc, meg ilyenek, balra álltak Horthyhoz képest. Tehát voltak ilyen hármasok: Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Varga Béla, aztán Rákosi, Gerő, Farkas, később Kádár, Münich, Marosán. És persze, amiről még majd beszélek, volt egy olyan hármas is, hogy Antall József, Göncz Árpád, Szabad György. Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Varga Béla ezekhez sorolandók. Pontosan ezekhez sorolandók.
Nos, 1956. november 3-áról 4-ére virradó éjjel támadás érte Budapestet. Ugyanis a szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, de vagy még a határ előtt visszafordultak, vagy átmentek azokra a területekre, amit a Szovjetunió bitorolt, vagy kimentek az országból és felcserélték őket más csapatokkal – ami azért is fontos volt, mert már nem bíztak meg az itt állomásozó szovjetekben kellőképpen. Tehát bevonultak Magyarországra. Ezt egyébként a magyar rádió, ami Nagy Imréék fennhatósága alatt állt, eltitkolta. Tudniillik szombat este, harmadikán este teljes mértékben tapasztalható volt már, de még nem szóltak róla egy szót sem. A budapestiek nem tapasztalták, de a jelentések befutottak. És ugye hajnalban támadás érte a várost. Ez a támadás azért érdekes, mert ugyan a Szovjetunió ellenségként volt jelen itt, de fegyvernyugvás volt. És akkor ez a fegyvernyugvás is megtört, és a Szovjetunió harci támadást indított, úgymond békében, egy úgymond baráti állam ellen, úgymond olyan kormány ellen, aminek az élén egy kommunista miniszterelnök állt.
Támadás indult Budapest ellen. És akkor Nagy Imre bemondta a rádióban, hogy hitszegő módon megtámadták az országot és – és nem adott ki semmiféle utasítást. Tehát nem tett semmit, hogy az évtizedes gazságait valamivel jóvátegye. Nem azért, mint ha ő kiadott volna egy komoly hadparancsot, akkor sokáig ellen tudtak volna állni, mert nem tudtak volna sokáig ellenállni; ám benne lett volna az az állásfoglalás, hogy Magyarország hivatalosan segítséget kér, hogy valóban háborút visel – aminek valóban lett volna valami súlya. Ehelyett konstatálta, hogy „csapataink harcban állnak”, ami részben igaz volt, de csak nagyon részben volt igaz, mert a csapataink nagyobb része nem állt harcban. Például belső szabotázsok és kommunista tisztek különböző manőverei miatt a legtöbb ágyú használhatatlanná lett téve. Felszállt talán egy repülőgép, ami bombázta az oroszokat. Egy, vagy kettő. Itt mindenesetre nagyobb szabású ellenállásra és hivatalos segítségkérésre lett volna szükség. Nem arra, hogy költők bemondják azt, hogy segítsetek, segítsetek, segítsetek. Kormányokhoz, államokhoz kellett volna fordulni. Nem kapott volna segítséget akkor sem az ország, de ez így nyilvánvaló lett volna.
Egyébként Amerika már akkor is bebizonyította, hogy milyen. Említettem már másutt, hogy az újságírók akkoriban számon kérték Eisenhowertől: mindig arról volt szó, hogy ha felkelnek a rab nemzetek, akkor megsegítik őket. Mire közölte, ezt mi nem úgy gondoltuk, hanem erkölcsi értelemben… Eisenhower az egyik legsötétebb alakja volt egyébként az amerikai elnökök galériájának, és a II. világháború legbutább tábornoka volt. Ez körülbelül biztos.
Tehát nem segítették meg a magyarokat; nyilvánvaló volt, hogy nem segítik meg. Magyarország még mindig Moszkva érdekszférája, még mindig, a mai napig. Erről valahogy nem szoktak bővebben beszélni. Azért van így, mert a nyugatiaknak megfelel, hogy így legyen, mert Amerikának megfelel, hogy így legyen; és azoknak is, akik Amerikának utasításokat adnak. Azok a szabadkőműves és a szabadkőművességgel összefonódott körök, amelyek Amerikát kézben tartják, azok nagyon erőteljesen olyan irányba terelték és terelik Amerikát, ami nekik érdekükben állt és áll, és érdekeik a legsötétebb és legaljasabb világdestrukció szándékával keverednek. Miért nem tesznek például valamit, hogy Magyarország ne legyen a Moszkva (közvetett) érdekszférája? A Szovjetunió maradványaival még nagy tervek vannak. Még igen sötét jövő, hogy mire fogják ezt idővel felhasználni. Azt ugye senki sem képzeli, hogy magától szűnt meg a Szovjetunió. Bizonyos szabadkőműves és a szabadkőművesekkel összefonódó erők úgy döntöttek, hogy ezt a struktúrát lebontják. Attól szűnt meg. De ez nem jelenti azt, hogy ehelyett ne hoznának létre esetleg hasonlóan sötét, démoni sötétségű struktúrákat ott. Magyarország Amerikától semmi jót, a Szovjetuniótól pedig csak rosszat várhat. Ez a trianoni szerződésben is megjelent, ami szabadkőműves békekényszer volt: felelős magyar politikusok kényszerből írták alá. Az úgynevezett párizsi békét én nem is tekintem békének. Akik ugyanis Párizsban aláírtak, azoknak nem volt jogosítványuk semminek az aláírására, azok nem voltak miniszterek, azok nem voltak senkik. Papíron miniszterek voltak, de valójában nem. Tehát az úgynevezett párizsi béke valójában nulla. A fájdalmas következménye nem nulla, az nagyon is véres valóság, de jogi szempontból nulla.
Ha itt igazi rendszerváltozás lenne, Magyarország újra kellene, hogy definiálja a kapcsolatait a világ országaival. Akkor szakítana, nem tekintené magát a kommunista rendszer jogutódjának. Ezt más előjellel megfogalmazható értelemben Lenin megcsinálta. És nem tekintette az ő rendszerét a cári rendszer jogutódjának. Az természetesen sötét és démoni változás volt, de Magyarország akkor hajthatna végre igazi rendszerváltozást, ha ezeket mind végrehajtaná, és mindenben visszatérne az 1944–1945-ös állapotokhoz. Az, akkor, az addig a pillanatig fennállt állapot lenne, amíg a szovjet csapatok be nem tették a lábukat. Ahogyan a szovjet csapatok előrehaladtak, ott és úgy veszett el Magyarország szuverenitása.
Ma már egészen más nép lakja ezt az országot, mint amilyen 1956-ban lakta. Magyarország a történelme során már átélt nagyobb tragédiákat, de nagyobb szégyent még nem2, mint amilyet 1994-ben az úgynevezett választásokon produkált. Ekkora szégyen még nem érte a magyarságot. Tragédia érte már nagyobb is, de ilyen szégyen még nem. És egymás után ezt csinálják egyébként. Mindenhol jönnek vissza a kommunista kormányok. Itt olyan nagy volt az agymosás, hogy választásokkal is vissza tudnak jönni. Ez hihetetlenül szégyenteljes valami. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a következő választásokon megint győznének. Ez a legvalószínűbb pillanatnyilag. Amikor bemutatták, hogy Horn Gyula kirugdosta emberek fogát, ötvenezer szavazatot hozott neki. Elvett tőle ötezer szavazatot, de ötvenezret hozott. Amit a fején viselt, műanyagból, gyerekeknek megcsinálták és árulták. Gyerekek hordták, hogy ők Horn Gyulák. Az autóbalesete, ami nagyon gyanús és furcsa valami volt, körülbelül százötvenezer szavazatot hozott neki, ha nem kétszázezret. Amikor még a fején volt az a vacak, részegen legurult egy lépcsőn. Fel is vették filmre. De hát úgy látszik, ez kell.
Magyarországon a legnagyobb bűnök a szellem-ellenes bűnök. És amit a jelen rendszer és elődje elkövetett, az mindenekelőtt szellemellenes bűn. A nagy történelmi egyházak tulajdonképpen már nincsenek elnyomva, mert miért legyenek elnyomva, már nem azok, amik lehettek volna, a negyvenes években. 1945-ben és utána is egy ideig az egyházhoz-tartozás, a templomba-járás − a benne rejlő valóságos, magasabb értékeken kívül − politikai állásfoglalás is volt, egy politikai demonstráció. Alig-alig mulasztották el azok, akik nem féltek elmenni vagy nem féltették a karrierjüket, vagy nem éppen azáltal akarták megalapozni, hogy elfordulnak, vagy szembefordulnak a vallásossággal. Akkoriban jártak templomba, mert ezzel csendesen legalább önmaguk számára kifejeztek valamit. Ez már nem az igazi spirituális érték, ez már nem az, amit igazán fel lehetne mutatni, ez már a maradványok maradványa, de legalább megvolt. Ma az egyház már veszélytelen. Ma már nem kellenek békepapok, mert békepapok addig kellettek, amíg ellentéteik megvoltak. Ma már nincs szükség a békepapok tömörülésére, az Opus Pacis-ra − a Lenin Fohászati Művekre.
Valamikor nagy súlyt helyeztek arra, régen, hogy egy szónok hallatlan szuggesztivitással beszéljen. A kommunisták rájöttek arra, 1945 után, hogy ha papírlapról makognak, akkor is ugyanannyi ember van ott, és lelkesedik. Most rájöttek, hogy egyáltalán nem is kell lelkesedni. Immár nyugodtan szidhatja valaki a kormányt, az szépen keresztülviszi, amit akar. Nem érdekli, hogy lelkesednek vagy nem. A szavazatokat megkapják most már így is.
Pontosan tudhatja mindenki, hogy az 1994- es választások eredményei már 1989-ben el voltak döntve. Ugyebár hatalomra került itt a Magyar Demokrata Fórum, és olyan politikát folytatott, hogy ne a kommunista rendszert, hanem önmagát jól megutáltassa. Keményen dolgozott saját magának a megutáltatásán. Oroszlánrésze volt a Magyar Demokrata Fórum vezető politikusainak abban, hogy 1994- ben győztek a kommunisták. Mert egyenesen ez volt megbeszélve.
Aki ezeket nem látja, az nem lát semmit. Mindenütt megcsinálták, majdnem mindenütt, hogy úgymond megváltoztatták a rendszert, ami persze nem igazi rendszerváltozás. Majd teremtettek egy lehetetlen életfenntartási helyzetet, egy helyzetet, amiben az élet alig tarható fenn, és utána szépen visszahozzák a kommunistákat. Lengyelországban már megtörtént, Oroszországban most fog megtörténni, a litvánoknál már megtörtént, és itt is megtörtént. Parlamenti választásokon. Ezt nem hitte volna senki korábban. Hogy ilyen van, hogy ilyen lehet. Ha mondjuk 1956-ban győz a szabadságfelkelés és 1957-ben csináltak volna egy választást, a kommunisták egy százalékot nem kapnak. Nem mintha nem lettek volna, voltak híveik, de meg sem mertek volna nyikkanni akkor.
1956 kiemelkedik a magyar történelemben. Nem csupán kiemelkedő, a legkiemelkedőbbek közé tartozik, a honfoglalástól kezdve. Talán nem is lehet melléállítani semmit. (Kivéve 1944. október 15-ét és 16-át.) Igazi rabságban volt a magyar ethnos, igazi rabságban 1945 után. És ezt a rabságot akarta széttörni és megtörni ez a felkelés. Ha forradalomnak nevezzük, akkor valóban jobboldali forradalom volt. Ha nem is tisztán az, amit fent írtam, revolutio conservatrix ultra-dextra, de alapjában véve dextra. Nem kizárólag az, de feltétlenül jobboldali volt, és egyre inkább jobboldalivá vált. Ez nagyon nagy különbség, mert 1848 nem volt jobboldali. 1848 baloldali volt. 1956 azonban jobboldali volt, és ez kivételes, majdnem világtörténelmi értelemben kivételes. Nem tudnék hamarjában mondani még egy ilyet, utánagondolva se nagyon. Egyedülálló volt. Nem volt még egy, és még kevésbé lesz, sajnos. Minden jel arra mutat, hogy egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy ilyesmi még egyszer legyen. 1989-ben, 1988 végén voltak olyan pillanatok, amikor valami kirobbanhatott volna, ezt azonban az antalli politika belülről elfojtotta. Valami lehetett volna.3 Nem kell olyan mérhetetlenül megrémülni attól, hogyha az ilyen események úgymond véres események. Miért kellene? Kellett volna valaminek történnie, de nem történt. És 1956-ban megtörtént és elfojtották. Egy ideig az elfojtás miatti félelemből nem történt semmi, később pedig a lelkület megváltozása miatt nem történt semmi. Egy pillanatra felvillant 1988–89-ben, hogy mégiscsak lehetne valami. Gondoskodtak róla, hogy ne legyen…
Úgyhogy október huszonharmadika, ilyen értelemben, ma már nem is ünnep. Akkor, amikor a kommunisták ünnepelnek, amikor Horn megemlékezik ’56-ról, aki a leverés, a leverők oldalán volt és a forradalom illetve szabadságharc képviselőjeként, exponenseként jelenik meg. Vagy Göncz Árpád, aki ugyan be volt zárva ’56 után, de a börtönben besúgással foglalkozott: III/3-as ügynök volt, Patkány fedőnévvel. A börtönben a rabtársairól jelentett.4
Olyan állapotban van a magyar néplélek jelenleg, hogy például Gönczről néhány irodalmáron kívül azt sem tudták, hogy a világon van, majd közölték egy közvéleménykutatás alkalmával, hogy ő a legnépszerűbb ember; senki se tudott róla, és mit tesz a néplélek: tényleg ő lett a legnépszerűbb ember. Tényleg ő. Akkor, amikor először bedobták ezt, nem volt, de most már tényleg ő. Torgyán jött azzal, hogy népszavazással válasszák meg az elnököt. Akkor is Gönczöt választották volna meg. Semmit nem ért volna.
Vannak elmebetegségek, amelyek egyszersmind értelmi fogyatékossággal párosulnak. Ezeket egyénekre szokták vonatkoztatni, de ha egy kollektívumra vonatkoztatjuk, akkor a magyar társadalom java része ebben van: elbutulással együtt járó elmebajban.
Én a magam részéről természetesen nem megyek el szavazni, mert ha elmennék szavazni, akkor elismerném ezzel azt, hogy Magyarországon egy jogosult, legitim politikai rendszer van, ahol az emberek szavazni járnak, hiszen kiírták azt. Még a rendszer szó is túl magasrendű erre. Rendről szó sincs, mert rendnek azt nevezzük, ami a rendszer felett van, de rendszerről sincs szó. Ez egy mánia által vezérelt, konstruált gép működése.
Mindez azonban, hogy így lett 1945 után, ahogy lett, azután, hogy 1956-ban az lett, ami lett, mind a legszorosabban összefügg bizonyos titkos szervezetekkel: a szabadkőművességgel, azután a szabadkőművességhez tágabb értelemben tartozó illuminátus renddel, azokkal a rendekkel, amelyek a szabadkőművesség felett állnak, a B’nai B’rith, a B’nai Moshe és a B’nai Sion szervezetekkel, amelyek a szabadkőművességet irányítják. A szabadkőművesség irányítja a világ kormányainak java részét, rengeteg más szervezeten keresztül, pártok tömegébe beépülve, forradalmak kirobbantásánál eminens szerepet vállalva. Már a francia forradalomban is, és azóta is – de a baloldali forradalmakban, az igazán sötét forradalmakban. 1956-ban nem. 1956 nem volt szabadkőműves forradalom, 1956-ban a forradalom leverése volt szabadkőműves vezérlésű és ihletésű. Korábban prominens szabadkőműves volt, akit említettem: a magyarországi párthierarchia Moszkvában tartózkodó feje, Varga (Weissfeld) Jenő. Prominens szabadkőműves volt. A legveszedelmesebb Jászi (Jakubovics)- féle Martinovics páholy oszlopos tagja volt valamikor, és a Galilei-kör oszlopos tagja. A szabadkőműves vezérlésű − végletesen destruktív − Galilei-kör titkára nem volt más, mint Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Tehát a dolgok erősen összefonódnak. Ezek a szervezetek ma erősebbek, mint valaha. A szabadkőművességel összefonódó erők uralma ma Magyarországon nagyobb, mint a magyar történelemben bármikor. De ennél is erősebb lesz a jövőben.
1956 elbukása szinte mitologikus, és ez az elbukás egy utolsó kísérletnek, talán egy legeslegutolsó kísérletnek az elbukása volt. Világviszonylatban utolsó kísérletnek az elbukása. Semmiféle más lehetőség nem bontakozott ki azóta. Már meg lehet találni a metódusokat, hogy népek ne lázadjanak fel semmilyen körülmények között, akkor se, ha elégedetlenek – mert egy felkeléshez nagyon sok minden szükséges. Igen sok lélektani, politikai, stratégiai feltétele van annak, hogy valami kirobbanhasson. Ráadásul ki is kell robbantani. Ha ezek közül a feltételek közül némelyik megvan, az immár nem elegendő. Némelyik megvan. Vannak olyanok, amelyek a világon mindenütt állandóan megvannak, mégsem lesz belőlük semmi. Itt sok feltétel meglenne, de nincs meg az összes, és legfőképpen pedig az emberi hozzáállás hiányzik. Ez pedig ilyetén agymosás eredményeként jött létre, ami itt több mint ötven éves agymosás.
Előadás, Nyíregyháza, 1996. április 1.
Lejegyezte Hertelendy Edina
Jegyzetek:
1 Külön ki kell emelnünk a Corvin-köz tüzérparancsnokának, Mesz Jánosnak, a Féllábú Hősnek a nevét, aki bátor életével összefonódott rettenthetetlen elszántságát elestéig sokszorosan bizonyította. (Mesz Jánosnak régen szobrot kellett volna már emelni, és utcát kellett volna elnevezni róla az ország minden városában.)
2 Ez a szégyen még fokozottabban megismétlődött 2002-ben és 2006-ban.
3 Azóta − 2006-tól – voltak örvendetes megmozdulások, ám ezek, sajnos nemigen hasonlíthatók 1956 őszéhez.
4 Ez az információ − az általános szóbeszéden túlmenően − egykori rabtársától, K. F.-től származik, az ő révén tudta meg a szerző, és még igen sokan mások.