László András
Metaphysico-trāditionālis alapvetés – Egység és Különbözőség
Ebben a cikkben a legmeghatározóbb alapelvekkel foglalkozunk. Ez összefügg a megnevezéssel, irányulással, azokkal a kategóriákkal, amelyek körében vizsgálódásainkat, rátekintéseinket folytatjuk. Első sorban azzal foglalkozzunk, amit metafizikának nevezünk, a legszorosabb összefüggésben azzal, amit a transszcenzionalitással kapcsolatban gondolunk. A trasszcenzionalitás egy gyűjtőnév ebben az esetben, és két fokozata van, ami ugyanakkor a metafizikának a két fokozatát is jelenti: az első fokozatot úgy nevezzük, hogy trānscendentia vagy trānscendēns. Ez az egyik fokozat. A másik, magasabb transszcenzionalitás-fokozat, vagy metafizika-fokozat azt a nevet viseli, hogy trānsscendentāle. Ha melléknévként, jelzőként használjuk, akkor trānsscendentālis hímnemben, és trānsscendentālis nőnemben, és trānscendentāle semleges nemben. A trānscendēns mindhárom nemben trānsscendēns. Tehát trānsscendentia és trānsscendentāle a transszcenzionalitás két fokozata, vagy a metafizika két fokozata. Mit jelent ez? Az alsóbb fokozat az jelenti, arra vonatkozik, amik a kategoriális létezőkön túliak. A kategóriális létezők Arisztotelész tíz kategóriája. Ami ezekkel megragadható, az a kategoriális létező. Itt arról van szó, ami a kategoriális létezőkön túli.
A trānsscendentāle pedig az, ami minden létezőn túli. Maga a ta meta ta physika is ezzel kapcsolatos. Ez szó szerint kettőt jelent: „azok, amik a természetieken túliak”, másik jelentése „azok, amik a létezőkön/létesülteken túliak”.
A transszcenzionalitásnak és a metafizikának ez a két jelentése rendkívül fontos, és a traditiōnālitās metaphysica mindkét fokozatra összpontosít, a súlyt a másodikra helyezve.
Mit érthetünk azon, hogy okkult (rejtett)? Az okkult az, ami a teljes megnyilvánultsági létformákat és a metafizikának vagy a transszcenzionalitásnak az alsóbb fokát összeköti. Ez rejtett, a szoros értelemben vett empíriához képest és az empíria számára. Ezek rejtett fokozatok, az occultus-occulta-occultum ezt jelenti. Az occultum ugyanakkor jelenti a rejtettet, az occultē pedig azt jelenti, hogy rejtetten, vagy rejtve. Az a szó, hogy occultismus valószínűleg Eliphas Lévytől, a nagy keresztény qabbalistától származik. Nem teljes bizonyossággal, de elég megalapozottan állítható.
Tehát értelme és létjogosultsága van az okkult szférák vizsgálatának, az okkult szintekre való átmeneti centrálásnak, anélkül, hogy ezeknél rögzülnénk, miután az okkult az occultum nem metafizikai. Mint ahogy a fizikalitásnak is köze van a metafizikához, nyilvánvaló, hogy az okkult létállapotoknak is közük van a metafizikaihoz, mindazonáltal az okkultizmus kimondottan és minden vonatkozásban és fenntartottan arra irányul, ami nyilvánvalóan samsārai, az empíria számára rejtett, és természetesen ennek is sokféle fokozata van. Vannak álokkultisztikus irányzatok. A mi szemléletünk az nem az okkultisztikum ellen irányul, de határozottan nem okkultizmus, és az okkultizmusban való rögzülést antimetafizikainak fogjuk fel. Alacsonyabb fokú okkultisztikus képességekkel születni lehet, és akik ilyen képességekkel születnek, azok igen csekély erőbevetéssel ezeket önmagukban ki tudják fejleszteni. Tehát ilyen képességeknek, mint auralátás meg egyebek kétségtelenül van érdekességük, esetleg valamilyen pozitívum is rejlik ezekben (ezt sem zárjuk ki teljesen), de semmi köze a metafizikai kvalifikációhoz. A metafizikai látáshoz vagy tudáshoz semmi köze annak, hogy auralátás vagy egyebek, sőt tulajdonképpen ezeknek a képességeknek a megléte többnyire a magasabb rendű megvalósítás megnehezítő tényezői között tartandók számon. Ezek tehát nem előnyt jelentenek a transszcenzionális megismerés számára, vagy hallatlanul ritkán jelentenek előnyt, többnyire neutrálisak és igen jelentős számban és mértékben károsak, atavisztikusak, hátrányosak és hátráltatók, sőt visszavetők. Az okkult létállapotok meglétét természetesen a legteljesebb mértékben elismerjük, azok vannak. Ha feltárulnak, vannak. Feltárulásban/feltárulva, nyerik el létüket. A metafizikai orientáció, a metafiziko-tradicionális felfogás kezelni tudja az okkultizmust, tehát önmaga körében átlátja, amennyire értékelni kell, értékeli, amennyiben nem kell, nem értékeli. Tehát tökéletesen felfogható az okkultizmus, a metafizikai tradicionális szemlélet számára. Az okkultista szemlélet számára a metafizikai tradicionalitás, mondhatjuk, hogy megközelíthetetlen. Okkultisták vagyunk? Ha az okkultizmus pusztán annyit jelentene, mint az okkult létállapotok meglétének az elismerése, akkor akár azt is mondhatnók, hogy okkultisták vagyunk. De miután ez sok mást is jelent, mi a metafizikalitásnak a hívei és követői és reprezentánsai és tanítói és értelmezői és átélői akarunk lenni, nem az okkultizmus vonalán mozgóként meghatározva önmagunkat. Az, ami okkult, messzemenően samsārai, tehát a létesülési örvényhez kötött, hiszen még a trānsscēndentia szintje is ahhoz kötött. A trānsscēndentia (tehát nem a trānsscendentāle) bár jóval magasabb szintet jelent, mint az, amit okkultnak nevezünk, voltaképpen még mindig a samsārához tartozik.
A samsāra létezői vagy létesülési örvényt jelent. A létezői lét világát jelenti, nem a létkénti lét világát. A létezői lét fontos, mert valóban van. Fontos, mert az állandó átélésnek ez a közege, de semmiképpen nem függ össze az uralommal, a hatalommal, a szabadsággal, a halhatatlansággal. Álljunk meg egy pillanatra a halhatatlanság szónál.
A halál túlélése metafizikai szempontból és metafizikai értelemben még nem halhatatlanság. Ezt suprāviventiának nevezzük, és ez nem halhatatlanság. Egy felsőbbrendű továbbélésnek nevezhetjük, amely egyébként a megszűnésnek alá van rendelve. A Buddha mondta, hogy aminek kezdete van, annak vége is van. Aminek az időben van kezdete, annak az időben van vége, aminek az időfelettiségben van a kezdete, annak az időfelettiségben van vége. Ennek összefüggésében beszélhetünk olyanról – és beszéltünk is már sokszor – hogy van teremtés vagy létesülés in tempore (tehát az időben), és van teremtés és létesülés (és persze megszűnés) cum tempore (az idővel együtt). Van vonatkozása az időhöz, de felülről, mintegy az idő meghaladottsága értelmében. Tehát, aminek az időben van kezdete, az időben van vége, míg ha az idővel együtt van kezdete, annak az idővel együtt van vége. Tehát van ilyen módon haláltúlélés, suprāviventiā, és van immortālitās relatīvā, relatív halhatatlanság. Ezt a relatív halhatatlanságot aiōni halhatatlanságnak nevezzük, ez ugyanazt jelenti, mint az aiōni halandóság. Ebben az esetben ugyanazt jelenti a kettő. Aiōni halhatatlanság = aiōni halandóság. És végtelenül ezek felett állapíthatjuk meg az immortālitās absolūtat. Az abszolút időtlen örökkévalóságban lét, aminek sem kezdete sem vége nincs, sem az időben, sem az idővel együtt, semmiféle értelemben. Mert az, hogy aminek kezdete van, annak vége is van, azt is jelenti, hogy aminek nincs kezdete, annak nincs vége sem.
A kereszténységben sajnos eléggé általános egy olyan lefokozott ide irányuló szemlélet, amely a buddhizmus, hinduizmus és egyéb tradíciók vonatkozásában súrolja a teljes elfogadhatatlanságot. Ez a következő (ezt tanítja egyébként a katolikus egyház és a kálvinista református is, és a keleti orthodox kereszténység úgyszintén): a halhatatlan szellemi lélek a fogantatás pillanatában teremtetik, és kapcsolódik hozzá az éppen létrejövő zigótához. Ez tanítás. És ez utána örök halhatatlanságba kerül. A buddhizmus, hinduizmus és egyéb tradíciók számára elfogadhatatlan az, hogy aminek kezdete van, annak ne legyen vége. Aminek kezdete van, annak vége is van. Vagy így, vagy úgy, vagy másképp. Nem beszélve arról, hogy egy teremtmény nem lehet örök, az időtlen abszolút örökkévalóság és halhatatlanság értelmében. Teremtmény nem lehet örök. Sőt, ezen tanítások szerint még a teremtő sem lehet örök, csak aki mindezen fokozatok kontingenciái felett áll, az lehet örök és halhatatlan és feltétlen. Tehát nemhogy a teremtmény, még a teremtő sem abban az értelemben örök, amennyire az abszolút örökkévalóságban az öröklétet definiálhatjuk. Ezek igen lényegesek, a legalapvetőbb szemléleti pontjaink megértését illetően. Tehát, mi a trānsscendentiāt, de sokkal inkább a trānsscendentālet akarjuk megvalósítani. Mondjuk úgy, hogy a trānsscendentiān keresztül a trānscendentālet. Ez, ebből a szempontból és tanításaink alapelveinek tekintetében alapvető. Vannak más szemléleti formák, és vannak olyan szemléleti formák, amelyek valamilyen módon a relatívumhoz kapcsolódnak, a relatívumokat valamilyen módon a legmagasabb méltóságokkal ruházzák fel. Ezek a nézetek lehetnek akár vallásiak és vallásosak, a tiszta metafiziko-tradicionális szemlélethez ezeknek nincs közük, és nem is lehet közük.
Tehát nagyon fontos ennek a kettőnek a megkülönböztetése és szigorúan úgy, hogy ez a ta meta ta physikával kapcsolatban a természetieket jelenti, és a természetiek olyanok, amelyek tulajdonképpen kapcsolatban állnak a kategóriákkal, általában kapcsolatban állnak a térrel és az idővel és valamilyen szubsztancialitással. Ezeknek nem kell szorosan térbelieknek lenniük, vagy időbelieknek, mert az okkult szférának az entitásai sem kapcsolódnak a térhez és időhöz és szubsztancialitáshoz olyan értelemben, ahogyan a fizikai világban ez tapasztalható. Tehát ez ott is megszűnik. De bármilyen térhez és időhöz és szubsztancialitáshoz való vonatkozás is elég ahhoz, hogy a második fokozatban ne legyen jelen, és ne keverjük össze úgy, mintha mégis jelen lenne. Tehát a metafizika első foka a természetieken túlira vonatkozik, és a második a létesülteken, vagyis a létezőkön túlira. A kettő közötti különbség lényeges.
A létesülési örvény a samsāra, és a létesülést generáló erők lángjának az ellobbanása a nirvāna (ami azt jeleni ellobbanás), dēflammatiō trānsscendentālis, dēflammatiō, vagyis egy utolsót lobbanva eltűnés, ellobbanás. Nem a kialvás a fontos pontja, hanem az ellobbanás, egy lobbanásban megszűnés. Ezért a padmačakrák felett, szimbolikus ábrázolásban a fejtetőn, a kicsapódó és kicsapódásában fel- és ellobbanó láng jelenti a nirvāna megvalósítását. Ilyen értelemben a samsāra és a nirvāna közötti különbség végtelen, és ezt a leghatározottabban ki kell mondani. A különbözőség végtelen. Ez megjelenik a pāli nyelvű Thēra-vāda buddhizmusban, és a teljes buddhizmus Hīnayāna fokozatának alaptanítása, és ezt az alaptanítást a legmesszebbmenően el kell fogadni. Egy magasabb, a buddhista Mahāyānához kapcsolódó tanítás, amely teljes mértékben elfogadja azt, amit most kimondtunk, ugyanakkor kimondja azt, hogy legeslegvégső fokon a nirvāna és a samsāra egy és ugyanaz. Az előbbi teljes elfogadása mellett. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy ez az egység, hogy aposztrofáltan mondjuk, a nirvāna felől nézve igaz. Ez a samsāra felől nézve nem igaz. A samsāra és a nirvāna egysége, tehát csak a nirvāna „felől nézve” igaz, egyébként meg nem igaz. Tehát ez fokozatokat jelent: Hīnāyana fokozat, Mahayāna fokozat, és van még a Vajrayāna fokozat. A Vajrayāna fokozat mindkét tanítást teljes mértékben elfogadja, és továbbmegy egy lépéssel: a megvalósításra kell koncentrálni, és a megvalósítás végsőnél végsőbb szintjén, egy olyan fennsőbbség és uralom és hatalom birtokába jut a megvalósító, amelyben a samsārát nirvānavá transzmutálja, a nirvānát samsārává, a samsārát újból nirvānává végtelen örökkévaló egységben. A végtelen különbözőség és a teljes azonosság egyidejű, maradéktalan elfogadása és tételezése mellett.
Az alapvető kérdések mellett a különbözőség és egység kérdését is fel kell vetni, mert szorosan ide is tartozik. A létezői lét, magának a különbözőségek világának az univerzuma. Minden entitás különbözik minden más entitástól, önmagától is különbözik minden, mintegy folytonosságban. Tehát a különbözőség és a változás elementárisan összetartozik. De a különbözőség semmiképpen nem egy negatívum. A létezők különböznek egymástól. Hasonlatokkal élve: ezek között vannak ún. horizontális különbözőségek (azonos létsíkon lévő létezők) és vannak vertikális különbözőségek (szintén hasonlat), vertikálissal szimbolizált különbözőség, és a vertikális különbözőség pedig létrendi rangoknak a különbözősége. Éppen ezért szimbolikusan horizontális és vertikális különbözőségek állnak fenn a létezők között. A régi, már nyugaton a scholasticában gyökerező felfogás szerint - amit azután később többen ismét és ismét felvetettek, Leibniz is például, vagy mások – ha két létező között semmiféle különbség nem lenne, akkor a két létező egy létező lenne. Nincs olyan végletes azonosság, amelyben a különbözőség ne jelennék meg. Még az absztrakciók szintjén sincs másképpen. Guénon figyelmeztet arra, hogy az A=A-val tétel már eleve hordozza a nem teljes egyenlőséget. Mert a teljes egyenlőség nem úgy írható le, hogy A=A, hanem úgy, hogy A. És, ha erről mondok valamit, az már a nem teljes egyenlőség és egység értelmének az irányában van kimondva. Tehát, ismétlem, ha két létező között semmiféle különbözőség nem lenne, a két létező egy létező lenne. A különbözőségek pedig a létezők között jelképesen horizontalitással és vertikalitással érzékeltethető különbözőségek. Mind különbözőségek, más-más értelemben.
A különbözőség és különbség és megkülönböztetés azonban egy még hatalmasabb szinten is megjelenik. Kaczvinszky a legmagasabbat és Absolūtumot és Önmagamságot egyszerűen Léleknek nevezi. Ez a megnevezés nem szerencsés, de amit erről mond a továbbiakban, az annál inkább az. Azt mondja, hogy a yōga célja és a yōga lényegi mivolta az az, hogy megkülönböztetni a Lélektől mindazt, ami nem a Lélek. Ezt más szimbolikák úgy fejezik ki, hogy a világot leválasztani voltaképpen önmagamról. A világot teljesen leválasztani, mint mást és különbözőt. A következő (nem időben, hanem benső mivolta szerint következő) ütemben pedig a világot önmagamként visszavenni önmagamba. Ezt mi úgy fogalmazzuk meg, hogy a világot, mint heteront, mint mást leválasztani magamról, majd a világot, mint felismert autont visszavenni önmagamba. Mert az egyik alaptételünk az, hogy a heteron az voltaképpen fel nem ismert auton. Ez a fel nem ismerés akkor is fennáll, ha elméletileg tudom, hogy miről van szó. Tudom, hogy ez a heteron bizony én önmagam vagyok, de ez egy elméleti tudás. Mondhatjuk úgy, hogy egy nevezéktani szinten megrekedő tudás. Értéktelen? Ha tovább tudok lépni ebből, akkor még értéktelennek sem nevezhetem, akkor még ez egy értékes valami. Ha én itt megmaradok, az nem csak hogy értéktelen, hanem egy kárhozatos és abszurd és teljesen defektuózus valami. Semmilyen fokozat nem negatívum, ha arról felfelé el tudok lépni. Ez a legfontosabb, ez az ellépésre való képesség, a továbblépés képessége.
Tehát a legnagyobb különbség az abszolútum és a relatívum között fennálló különbség, ez voltaképpen azonos az Auton és a Heteron közötti különbséggel, az Absolūtum/Auton és a Relātīvum/Heteron közötti különbségből következő megkülönböztetés, minden más megkülönböztetést megelőz és felülmúl, és a megvalósítási műveletek lényeghez tartozik. A teljes egyenlőség az egyes létezők között, a létezők egyetemes körén belül—és a létezők felől tekintve—merő képtelenség. Éppen ezért metafiziko-spirituális szempontból elfogadhatatlan minden olyasmi, amely ezen képtelenséget mégis mint valóságot akarja bemutatni, és érvényesíteni az összes konzekvenciájával együtt. Tehát nem fogadunk el semmiféle ēgalitarianizmust, semmiféle demokratizmust, semmiféle liberalizmust és persze semmiféle kommunizmust. Ezek a legradikálisabban antimetafizikai, antitradicionális és antispirituális irányulások. Ezeknek filozófiai prezentációi is és politikai prezentációi is vannak. Ha valaki azt mondaná magában, hogy én a Vēdānta híve vagyok és a demokrácia híve, az önmagában lévő, végletesen szélsőséges principium-zavarán kívül semmi másról nem tenne tanúbizonyságot, de erről a principiumzavarról messzemenően. Egyenlőség tehát nem lehetséges, egység azonban nagyon is lehetséges. Tudjuk, hogy a meg nem különböztetés bölcsessége, felülmúlja a megkülönböztetés bölcsességét, de a meg nem különböztetés bölcsességéhez csak a megkülönböztetés bölcsességén keresztül lehet eljutni. Tehát van egység. Ez az egység tagolt egység. A különbözőségek meglátásán, és a különbözőségek meghaladásán keresztül lehet ehhez a fennsőbbséghez eljutni. A tagolt egység látása, amelyben a teljes egység éppúgy érvényesül, mint a különbözőségeknek a megléte. A tagolt egység. Egy normálisan, egy normalitás közelben működő emberi szervezet például ezt mutatja. (Egy állati szervezet is.) Egy emberi szervezet ezt mutatja, egy emberi egység tagolt egység, különbözőségek által megragadhatóan tagolt egység. Nem mindennek ugyanaz a funkciója egy szervezeten belül. A máj nem helyettesítheti az agyalapi mirigyet és az agyalapi mirigy nem helyettesítheti a májat. Nem helyettesíthető, nem váltható át egyik a másikra, ezek között szoros, bensőséges összefüggés van, mert az egység az összefüggést is implikálja. Az egység implikálja a koherenciát. Implikálja a különbözőségek messzemenő elismerését, a különbözőségek meghaladásának a lehetőségét, és azt az egységet, amely a különbözőségeken, sőt a különbözőségek meghaladásán is túl van.
Általában nem szerencsések azok a szellemi megfogalmazások, amelyek éppen a szellemet valamilyen általános szétömlöttség formájában gondolják el. Mintha a szellem úgy mindenhova behatolna. Ez egyáltalán nem így van. A szellem, a szubjektumként megnyilatkozó auton akcióját, aktusát jelenti. Az aktusban lévő szubjektumként megnyilatkozó auton. Ez a megnyilatkozás, maga a szellem. Ez a megnyilatkozás, amelyet filozófiai nyelven öntételezésnek is mondhatunk, ez a szellem. A szubjektumként megjelenő auton öntételező akcionalitása és aktusa a szellem. A szellem ilyen értelemben nem egy dologi valami, a szellem nem egy nagyon finom anyag, hanem öntételező aktusban lévő szubjektum. Autonban centrálódó szubjektum. Ez a szellem. És minél inkább szubjektum, és minél inkább aktus, és minél inkább öntételezés, annál inkább szellem. Ez a szellem. Minden más megközelítés e téren vagy egy eltévelyedés eredménye, vagy egy eltévelyedés előkészítője. A kettő egymást sem zárja ki, mert valakiben meg lehet, és bőségesen meg lehet ez a kettő akár együtt is. Tehát az auton és az autoniā nem csak a testet, hanem a lelket és a szellemet is felülmúlja. A legmagasabb értelemben vett szellemet is felülmúlja. Persze nem az elválás értelmében. Az auton először is szubjektumként tételezi önmagát, és azután mint szubjektum tételezi továbbiakban önmagát, tartja aktusban önmagát, és ez az önmagát tulajdonképpen önmagamat jelent. Hiszen a sōlipsismuson kívül más jogosult megközelítési forma nem lehet ezen a síkon. E tekintetben tehetünk átmeneti engedményeket, szóbeli lazításokat, de végülis ebből indulunk ki, és ehhez kell mindig visszatérni.
A metafizikától és a metafizikai tradicionalitástól a metafizikai megvalósítás abszolute elválaszthatatlan. A doktrínák és a megvalósítás között olyan bensőséges kapcsolat és összefüggés van, amelyhez hasonlót nem igen lehet sehol, semmilyen létsíkon találni. A doktrínák feladata egy alászállás nyomon követése: ez a tradíció voltaképpen. Más feladatai is lehetnek, de ez a fő feladata és jellemvonása. Ez a doktrína. Ismét nyúljunk egy hasonlathoz. Nagyon elnagyolt, közvetett és tökéletlen hasonlat, de bizonyos valóságokra és igazságokra mégis rá lehet világítani ezzel a hasonlattal: megvalósítás az alászállás mentén való visszaemelkedés. Ez a megvalósítás egy lehetséges megfogalmazása. (Vannak más megfogalmazások is.) Tehát visszafelé bejárása valaminek. Az alászállás visszafelé történő végigjárása.
Ezt összekapcsoljuk más formákkal, például azzal, amivel a legszívesebben kapcsolom össze ezeket: a redukcióval. A reductiō közönséges szóhasználatban valami egyszerűhöz és kisebbhez való átvezetést jelent, csökkentést. A reductiō eredeti jelentése nem csökkentés, hanem kizárólag és szigorúan az, hogy visszavezetés. Tehát én önmagam vagyok, akit vissza kell vezetnie. Kinek? Önmagamnak. Én önmagam vezetem vissza én önmagamat én önmagam által és én önmagamon keresztül én önmagamhoz. Miért? Nem vagyok máris ott? Dehogynem. Csak nem eléggé. Nem vagyok azonos önmagammal? De még mennyire, hogy azonos vagyok. De mégsem eléggé. Metafizikai szempontból ez a mérték ez elfogadhatatlan. Egyre intenzívebben és intenzívebben kell visszavezetnem önmagamból önmagamat önmagamnak önmagamba. Aki itt a kiindulópont, az egész folyamat, a cél, a visszavezető és visszavezetendő, az mind én önmagam vagyok. Nincs más rajtam kívül. Ezzel kapcsolatban sajnos, a keleti tanítások nyugati adaptációi eksztatikus mérvű nem-értésről tesznek tanúbizonyságot. A nem-értés eksztázisa jelenik meg. A nem-értés tébolyult örömünnepe, és a szólamoknak az áradata. Gyakran találkozunk ilyesmivel, hogy a „nem-én tana”, „nincs is én”, holott nem nagyon lehet azt mondani, hogy „nincs is én”, legfeljebb azt, hogy „nem vagyok én”. Ilyeneket, hogy „nem is vagyok én, az én egy látszat”. Ez olyan érvényű kijelentés, mint hogy a „béketábor legyőzhetetlen.” Ez ennyit ér körülbelül. Ezek a kijelentések, hogy „A béketábor legyőzhetetlen”, meg hogy „A tudás fegyver az imperialisták elleni harcban..” Ezek ennyit érnek. Ezek szólamok. Olyan szólamok, amelyekben tulajdonképpen van valami partikuláris igazság, de nem ott, és nem úgy, ahogyan ezt használják. Például az én önmagamság, mint én önmagamság úgy lesz meghaladott, és úgy lesz csak önmagamság, hogy ha minden integrálódik önmagamba, akkor már nincs énkénti megkülönböztetés, és akkor ez elmarad, felülmúlttá válik. De nem úgy, hogy eltűnik a megvalósítás átélője.
Tehát a valóság és illúzió. Állandóan arra hivatkoznak, hogy ez csak illúzió. Különben számtalanszor elmondtam, hogy a realitās illūsōria éppúgy tételezendő, mint az illūsiō reālis. A valóság és az illúzió nem két különböző. A realitásnak megvan a maga illúzórius természete, és az illúziónak megvan a reális természete. Ezek mind valóságok. Minden valóság, minden átélt szint valóság, ugyanakkor minden átélt szint álom. Minden álom valóság. Nem a valóságra vonatkozik, hanem valóság. Én azt álmodom, réten sétálok pipacsok között, majd utána megmagyarázzák nekem: nem, te ott aludtál, én láttalak. Aki ilyesmit mond az gondozásra szoruló törpeelmélyű. Az a valóság, amit átélek, más valóság nincs. És, ha én a pipacsos rét álmomból felébredek, akkor egy új álomba megyek át, ahol valaki azt mondja nekem, hogy az ágyban feküdtem. Amikor a virághímes réten sétáltam: álom volt, és valóság. Amikor arról értesülök, hogy az ágyban feküdtem: ez is álom és valóság.
Van egy abszolút felébredés, ezt nevezi a buddhizmus bōdhinak. A metafizikai felébredés nem megvilágosodás, a megvilágosodás (illūminātiō) az alacsonyabb, és közbülső fokozat. A metafizikai felébredés (redexvigilātiō metaphysica absolūta) minden álomból és minden valóságból való felébredés. Ehhez képest az, ami van, szinte semmi. Ez nem a megléteknek a tagadása. Vizsgáljuk meg gondosabban ezeket a kérdéseket: én azt mondom, hogy ez a kréta valóságos, mindenki érti mit mondtam, és azt mondom, hogy ez a kréta illúzórius (ezt is érti) semmi különbség nincs a kettő között. Semmiféle praktikusan megragadható, értelmezhető, minősíthető különbség nincs. Hogy ez van, vagy tulajdonképpen úgy tűnik mintha lenne, de voltaképpen nincs. Mi különbség van e kettő között? Úgyszólván semmi. Tehát, aki ilyeneket állít, az hőzöng, mert hallott, olvasott valami ilyesmiket, mondjuk keleti szövegekben, amiket nem ért, esszenciálisan nem érti ezeket (akkor sem, ha eredetiben olvassa a szövegeket.)
„Nagy keleti mesterek” vannak, akik nem értenek az egészből semmit. Semmit. Olyan „nagy keleti mesterek”, mint valamikor Vivékánanda, vagy a legújabb időkben, mondjuk Osho, hogy csak a „kedvenceimről” beszéljek: Punja, Ole Nydahl, Chin Moi. Nem csak, hogy nem értették eléggé, vagy nulla az értésük, hanem valami negatív értéket vesz fel az ő értésük e tekintetben. Mínusz értékű, negatív értékű értésük van. A teljes nem értés, az ehhez képest egy sokra becsülendő állapot.
Nagyon sokat jelent számomra a tekintély. de a tekintély legyen tekintély. Legyen megalapozva a tekintélye, pusztán mert tekintély az nem érdekel. Én azokat az alapokat akarom látni, a fundamentumokat, aminek révén tekintély az, akit annak tartanak. Azért, mert egy indiai szépfiú, vagy egy indiai nagy szakállú torzonborz, ez nem teszi tekintéllyé. Ezek egyike sem. Valamikor itt garázdálkodott egy Poorna nevű személy. Garázdálkodott. El volt terjedve róla, hogy hetven éves, meg nyolcvan, meg kétszáz, holott nem néz ki többnek negyvennél. Valaki --aljas módon kotorászva-- megtalálta az útlevelét. Valójában 35 volt, ezért nézett ki negyvennek. És, amikor megkérdezték tőle, hogy hány éves, mondta, hogy „nem mondom meg, mert nem akarom ezzel befolyásolni önöket.” Tehát nem akarja, hogy az, hogy ő annyira idős, és fiatalnak néz ki, befolyásolja őket, mert csak az igazsággal akar befolyásolni. És itt előadta így, hogy „amikor az ENSZ kertjében sétáltam ezzel…”, ezek ilyen visszatérő dolgok, hogy ő milyen fontos, és mennyire adnak a szavára, és a világot mennyire a yōga határozza meg. Annyira határozza meg, amennyire őt meghatározta, valóban. Nos, Poorna általában nem fogyasztott szeszesitalt, de néha mégis fogyasztott, és ilyenkor olyanokról beszélt, hogy ő Angliában hogyan vert át nőket, hogy milyen sok pénzt szedett el tőlük, és akkor jól be is zárta egy szobába aztán otthagyta őket… Ez tőle származik. Mert felülemelkedett, de „őszinte volt.” Mester… Lehet őszinte. Itt körülrajongták – szegény, azóta elhunyt, Várady Hédi – és mások, hogy „Swāmi Ji! Adjon tanítást nekünk!” Egy bankrabló különb a szememben. Ennél alacsonyabban csak azok állnak, akik ezeket tisztelik. Ha ezek, egy sajátos módon elismerést érdemelnek - részemről ugyan nem - de ha mégis, akkor csalafinta, haszonélvezői kvalitásuk lenne e vonatkozásban említendő. Ez például a tekintélynek a teljes félreismerése.
A tekintélynek, reálisnak kell lennie. Tehát nem azért mond valaki igazat, mert ő tekintély, hanem mert mindig igazat szokott mondani, ezért tekintély. Ezért tekintély. A szapiencialitása miatt tekintély, és nem a tekintélye miatt tekintem bölcsnek. Ez persze messze vezetne, mert a tekintély és bölcsesség felismerése és egyebek, szintén igen gyenge lábon állnak. Szoktam mondani, hogy a keleti népek, például a kínaiak esetében mennyire értékelendő a tekintélytisztelet, ami ma is fennáll. És mennyire megvetendő, hogy semmiféle érzékük nincs arra, hogy a tekintélyt reálisan megragadják. Hanem Mao Ce-tung, meg nem tudom én kik a tekintélyek. A tekintélytisztelet önmagában egy pozitívum ezekben, de tekintély felismerési kvalitás nincs jelen bennük.